A csodálatos egyenruha, avagy hogyan lopták el a telefonom egy hónap után

A sulis egyenruhának két változata is van: egy sportos, melegítőnadrágos-fehér pólós kombó, és egy "előkelőbb". Ez az előkelőbb verzió a világ leghosszabb és egyben leggyönyörűbb színű barna szoknyáját és galléros kék-fehér csíkos ingét, szigorúan kék térdzokni és ugyanilyen színű papucsszerű, kényelmes lábbeli kíséretében teszi teljessé.

Mind a kettő mellé szükségem volt egy-egy cipőre, amit az első sulis nap után el is mentünk megvenni. Az első körben megvásároltunk a zoknit a "papuccsal", majd mehettünk a fehér színű teniszcipő után kutatni. A harmadik bolt után már kicsit elegem volt, de amikor a negyedikbe érkeztünk, megláttam A cipőmet. Oké, lehet hogy kicsit túlzás de rögtön beleszerettem a három fekete csíkkal rendelkező Adidasba. Amikor viszont ránéztem az árára tudtam, hogy mégsem az én cipőm, mert pesoban mérve is ultradrágának számított. Lehet, hogy kicsit túl sokáig csorgattam a nyálam utána, mert észre sem vettem, hogy Gris, a fogadóanyukám megkérte az eladót hozzon abból is egy felpróbálni való darabot. 

Több fajtát is megnéztem, közben pedig kiraktam a farzsebemből a telefont nehogy összetörjön míg ráülök vagy ilyesmi. Utolsó döntősökként az Adidas és egy olcsóbb sportcipő maradtak versenyben. Tudtam, hogy nem választhatom amelyiket annyira szeretném, mert nem volt annyi pénzem hogy megvegyem, és Grist sem akartam még jobban terhelni ezzel az árral, így nagyon lemondóan ráböktem az olcsóbbra. Gris nem fogadta el, mert látta, hogy nézek a másikra és meg akarta venni nekem, de mivel a merőben különböző anyanyelveink miatt még mindig nem értettük meg egymást, nem értette meg, hogy túl drága. Akkor jutott eszembe az ötlet, hogy fizethetném a felét és ő meg a másikat. Nagy nehezen megbeszéltük a bolti eladó segítségével, így az ötlettől megvirulva és attól a gondolattól, hogy nem kell lemondanom valamiről amit szeretnék, boldogan mentem a pénztárhoz.

Az is tovább tetézte a boldogságomat, hogy megláttam AZ LA-s sapkát a pénztáros feje feletti polcon. Kiskölyök korom óta próbálok egy olyat szerezni, amióta csak a nővéreimmel együtt csorgattuk a nyálunkat a Los Angeles-i tündérmese c. film főszereplőjére. Magyarországon, és egyik külföldi utazásom alatt sem találtam sehol, így úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember a földön.

Persze ha ez így van, szabályszerűen kell valami rossznak is történnie.
Fel is csaptam a sapkát a fejemre, kifizettem, és küldeni akartam egy szelfit a tesómnak, mikor rádöbbentem, hogy nincs a zsebemben a telefonom. Először nyugodtan, majd kicsivel később mikor Gris táskájában sem találtuk, kétségbeesetten próbáltuk keresni. Hát persze! Kiraktam a zsebemből amikor felpróbáltam a cipőket. Milyen hülye is vagyok!
Megfordultam, és visszamentem az 5 méterre lévő zsámolyhoz.
A telefonom pedig nem volt ott ahova tettem.
Felforgattuk az egész üzletet ahol csak jártam, de szőrén-szálán eltűnt. Ekkor már a sírás határán álltam, hiszen a szüleim az utazás előtt adták nekem a készüléket. Hívogattuk, mire az ötödik próbálkozás után már rögtön kisípolt.

Eltűnt.

Valaki ellopta. Oké, persze benne volt a pakliban, de sohasem gondoltam hogy 3 perc alatt meg is teszik mikor ott vagyunk tőle 5 méterre. Még mindig az LA-s sapkával a fejemen és az Adidas cipővel a kezemben léptem ki az üzletből. Persze, megígérték hogy hívnak ha van valami, de ugyan már. Ez Mexikó. A torkomat szorosan fojtogatta valamilyen ismeretlen és borzalmas érzés amit soha nem akarok többé érezni. Próbáltam nem sírni, de kocsiban mégiscsak kicsordult néhány könnycsepp. 

Némán ültem végig a hazautat, majd ott bezárkózva a szobámba kitört belőlem a sírás. Oké, hogy annyira nem tűnik nagy dolognak, de a telefon volt a kapcsolatom Magyarországgal, ott éltem a netes közösségi életemet, és az sem volt hátrány, hogy sosem volt még ilyen spéci és gyors telefonom. Fogalmam sem volt mit kéne tennem, vagy hogy kéne értesíteni az otthoniakat. 

Fogalmam sem volt mit kéne tennem, így a lehető legjobb megoldást választottam amit csak lehetett. Álomba sírtam magam.

6 előtt pár perccel keltett fel Gris, hogy mennünk kell spanyol órára. Nem szóltam semmit, csak gépiesen tettem a dolgom. Rekedten köszöntem a többi cserediáknak az osztályteremben, majd leültem az új fiú mellett lévő székre. Egy idő után megszólított és bemutatkozott, majd megkérdezte, hogy használhatja-e a tankönyvemet velem együtt. Még nem találkoztam vele ezelőtt, de rá is jöttem miért. A neve Emilio, és az óra legnagyobb részében fordítót játszott nekünk. Jófej, nagyon sokat röhögtünk együtt. Mexikói, és angolt jött ide gyakorolni. 

Igen, nem sokáig tudtam megtartani gyászos hangulatomat, végignevettük az egész órát, és nem csak Emilioval. 

A tanárunk Sandra nagyon viccesen csak töri az angolt, és ha megkérdezzük mit jelent ez a szó vagy az a szó, nem mond semmit (szerintem nem ért minket:D). Így sosem tudjuk visszafojtani a nevetést, az anyagot egyáltalán nem értjük, és mindig csak megy tovább és mondja…

Egész jó hangulatba kerültem, bár este amikor már megint egyedül voltam kicsit megint rám jött a szomorúság. Próbáltam nem gondolni rá, de azért mégsem olyan egyszerű elfelejtkezni ilyesmiről.