Szösszenetek, gondolatmenetek, agymenések és minden más

Amikor becsukom a szemem, hirtelen mindig rájövök, hogy iszonyúan szomjas vagyok. Legyen ez a kanapén ima közben, a villamoson vibeolgatva, vagy az elalvás előtti pillanatban. Kivétel nélkül, mindig - mindig azt érzem, hogy kábé szomjan halok, és ha nem iszok legalább egy pár kortyot, akkor a testem néhány percen belül egy elporladó sivatagi porfelhő lesz.  Amikor becsukom a szemem, minden más érzékszervem kiélesedik. Érzem a napfény ízét és melegségét az arcomon; a fények játékát, ahogy a felhők keringőznek a troposzférában. Azonnal jobban hallom a Visegrádi utcai madarak dalát, a szomszéd albérletben lakó Ida nevű kislány fagolyóinak koppanását a parkettán. A reggeli meggyes süti illatának morzsáit az orromban.  Amikor becsukom a szemem, a lelkem mocorogni kezd. A gondosan betakart és elnyomott, néhol önutáló gondolatok egy pillanat alatt a felszínre törnek. A fájdalmak, amiket az évek alatt be-befoltoztam, sürgetően elkezdik feszegetni a lélek egyik különleges zsebének v...

Azt hiszem, emlékezni akarok majd évtizedek múlva is a mostani, 23 éves énemre.  Aki ennyire merész volt. Aki süvítő széllel szemben mert - még ha könnyezve is -, de szembenézni a döntései következményeivel. Aki megmászott egy hegyet, és nem visszafelé menet kullogva, hanem a csúcson ülve mondta ki: "Igazából nem szeretek hegyet mászni.".  Aki bízik, szereti, tiszteli és hisz az értékeiben annyira, hogy jobbat akar magának.  Magamnak. --- A Rózsadomb irányába tartó 91-es busz sofőre valamikor régen biztos, hogy Forma-1 pilóta akart lenni... Úgy előzgetett és rallizott keresztül a Margit körúton, mintha ma tartanák a Budai Nagydíjat! Erősen kapaszkodtam a jármű nagy, sárga korlátjába, majd négy megálló után nagyot szippantva a hideg levegőbe, boldogan üdvözöltem a Szemlőhegy utcai buszmegálló stabil betonját.  Komótosan, a szívemből pulzáló végtelen nyugalommal baktattam felfelé a Bimbó utcán, a Külgazdasági és Külügyminisztérium egyik épülete felé. Valamiért nem izgu...

Megintcsak egy hajnali vonatúttal szántottam fel Kelet-Magyarország hideg, októberi földjeit. A naplemente lassan szárította fel a mezők feletti ködöt, a szerelvény ablakából kitekintve még a szokásos, gőzölgő zöldfűszeres lepénynek is jobb íze lett. Az úticélom Nyíregyházán belül a kórház épülete volt. Az egy héttel ezelőtti mandulaműtétem után most nem hosszútávra, csak egy kontrollvizsgálatra csekkoltam be a betegfelvételi ablaknál. Mindenféle stílusú, korú, foglalkozású emberrel néztem farkasszemet, ahogyan a 4867-es sorszámot szorongatva leültem a szürke épület zsúfolt várójában. A táskámban pakolászva kerestem elő a végtelen romantikát ígérő könyvemet, amit direkt a várhatóan hosszú várakozás miatt hoztam el magammal. Az előszót sem tudtam még elkezdeni olvasni, amikor már hívták a sorszámomat. Furi, pedig azt hinné az ember, hogy a túlterhelt egészségügyi rendszerben, ahol nagyjából 60 ember áll sorban előtte, legalább 1-2 órás  várakozásra számíthat. A hülye kulcsos rendsze...

A spanyol vonatok kábé annyiban hasonlítanak a magyarhoz, hogy utasokat szállítanak. Minden más téren hatalmas szintkülönbséget lehet érzékelni, a fedélzeti felszereltségtől a személyzetig. Madridban, a hatalmas vasútállomásra érkezve a gyorsvonatok számára fenntartott külön szárny felé vettük az utat. A 13-14. számú sínpárokhoz mozgólépcsőn mentünk le, a három kalauzhölgy pedig már a járműre szállás előtt ellenőrizte útlevelekkel együtt a jegyek érvényességét. Az üléseket inkább fotelnek nevezném, a műbőrrel bevont helyek mindenki számára kényelmes utazást biztosítottak. A kiragasztott QR-kódok az elérhető étel- és itallistát rejtették maguk mögött, a kocsik végében külön nagyobb csomagok számára elhelyezett tárolópolcok pedig a bőröndök és utazótáskák kényelmes tárolását tették lehetővé. Az energiafogyasztás optimalizáslása és az aerodinamikai előnyök érdekében, a kacsacsőrű formatervezéssel készült vonatok közel 300km/h sebességgel sietnek általánosságban az ország különböző régiói ...

Kevesebb felemelőbb hangot tudok elképzelni a nyári melegben, mint az elviteles jegeskávé jégkockáinak nekikoccanása a hidegen tartó termosz falának. Elmondhatatlanul élvezem ezt a csörömpölést az elmúlt hetekben, és kivétel nélkül minden alkalommal hatalmas vigyorgásra késztet, amikor csak meghallom. De ma, ahogy elhagytam az utcánk madárcsicsergős, néhány parkolóhelyért kószáló autósok zaját, és kiértem a villamosvonal zajos, fülledt és zsúfolt megállójához, a jégkockák vidám táncolásának hangja másodpercek alatt elveszett a tömeg hangzavarában. Puff, ezzel együtt pedig a mosoly is leolvadt az arcomról, és a szokásos fővárosi szemöldökráncolós nyomottság telepedett rá. A város és zajainak mosolylohasztó hatását már korábban is megfigyeltem, egész pontosan az előző hétvégén. Június első pár napját ugyanis Leányfalun töltöttem egy szaktársam házában, két barátunkkal és Döncikével, a simiért mindig lelkesen loholó pulival együtt. A vizsgaidőszakot és a tanulást kellemesen egyensúlyozva ...

Egy csípős, márciusi este volt. Éppen egy magyar film esti vetítése után sétálam a pláza békés, lecsendesedett linóleumpadlóján a mozgólépcső felé, amikor leszólított. Éreztem a perifériámban, hogy ő is a mozgólépcső felé sétál, így csak kicsit lepett meg, hogy megkérdezte mindenféle bemutatkozás nélkül, merre megyek épp. Kivettem a szűrőt a számból és felnéztem egy pillanatra a cigitekerésből, hogy kérdőn pillantsak rá. Egy sablonos választ adtam neki, fáradt voltam és vártam a következő, sajnos már jól megszokott kérdést, hogy esetleg tudnék-e neki segíteni pár forinttal. Angolul beszél hozzám, kinézetre nem tűnt magyarnak. A héten olvastam egy cikket a Távol-keleti fiatalok végtelenül kizsákmányoló Magyarországra való betelepítéséről az ételfutár pozíciók betöltése miatt, azt gondoltam, hogy ő is valami ilyesfélében utazik. Második kérdése azonban nem arra irányult, hogy van-e felesleges apróm, hanem, hogy lenne-e kedvem kicsit beszélgetni. Nem tűnt ijesztő fazonnak, egy sima sportc...

Mint ahogy a cím is rendkívül sablonosan utal rá: egy meghatározó és nem mindennapi élményben volt részem 2023. május 17.-én, szerda este.  Sok embernek ez csak átlagos szerda lehetett, egy szimpla esős tavaszi nap, ahol az egyetlen jó dolog a reggeli kávé. Talán egy kellemes bekuckózós, filmnézős este. De velem egy olyan megfogalmazhatatlan esemény történt; most is alig tudom szavakba önteni. Reggel elég korán keltem: egy fontosabb vizsgám volt, és még a kedvenc órámat is kihagytam azért, hogy tanuljak rá. 10:15-től mindenemet beleadva nyújtottam oda az egyszerű A/4-es lapot a mosolygós tanárnőnek, aki az óra végén sok sikert kívánt az esti programomhoz. Az ebédszünetet a Nemzeti Múzeum kertjében hesszeltem végig a villamosokat átkozva, hogy miért is olyan hangosak, majd indultam a nővérem lakásához. A hajszárítót túlkiáltozva megbeszéltük, hogy kivel mi újság, mennyire kivagyunk mindketten az élettől, majd leültem A székre. A magasított bárszéken egy órát lógattam a lábam csukott...

Úgy érzem álarcot hordok és szerepet játszok. Szerepet játszok, amikor a mosolygós, támogató barátnő vagyok, akire számítani lehet. Szerepet játszok, amikor egy kiengyensúlyozott vezető vagyok, akire számítani lehet. Szerepet játszok, amikor motivált és mosolygós munkaerő vagyok, akire számítani lehet. Szerepet játszok, amikor szobatárs vagyok, akire számítani lehet. Szerepet játszok, amikor csillogó szemű diák vagyok, akire számítani lehet. Szerepet játszok, amikor testvér vagyok, akire számítani lehet. Szerepet játszok, amikor legjobb barátnő vagyok, akire számítani lehet. Szerepet játszok, amikor tükörbe nézek, amikor a gondolataimba merülök, vagy amikor egyedül vagyok. Álarcot hordok, amit még magam előtt sem vagyok képes levetni. Hazudok a megnyugtató mosolyommal, a kisimult lelkivilágommal és a megbízhatóságommal. Legszívesebben tombolnék, dühöngenék, őrjöngenék, hogy megint ennyi mindent vállaltam magamra.  Legszívesebben sajnálnám magam, leülnék a minden nap zokogó, összetö...

Belépünk a terembe, ahol egy Eminem szám üvölt a hangszórókból. A futópadok mellett balra sétálva a "ketrec"-ben kezdünk el először súly nélkül, aztán súlyokkal guggolni.  Kicsit még izgulok. Először vagyok itt és minden nagyon új. Ahogy telnek a percek és egyre jobban bemelegednek az izmain, már nem csak a zavaromat palástolva nevetek, hanem alkalomadtán igazából is. 20 perc után már lélekben is azt érzem: megérkeztem.  Itt vagyok.  Idő, csak arra fenntartva, hogy fejlesszem magam: a testem, a tűrő- és állóképességem, a fókuszom. Koncentrált vagyok, és még ha egy-két feladatnál könnyekkel győzőm is le saját magam, de elkezdtem. Megtettem az első lépcsőt afelé, aki lenni szeretnék. Az edzés végét jelentő nyújtás előtt még beszuszakolunk egy 15-20 perces levezető gyaloglást/futást is, amire először vonakodva, ímmel-ámmal mondok igent. Fáradt vagyok, nyűgös, alig érzem a lábaimat és már járni is alig tudok, nemhogy még futni! Megadva magam a géppark hátsó szekciójából elind...

Fekszem egy vizsga után az ágyamban, a kék plédem alá a világ problémái már szerencsére nem férnek be. Egy sorozatot nézek, de egyszerűen képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a mellkasom helyén pulzáló ürességet. Pörgetem magamban a nap eseményeit, gondolkozom mióta érzem így magam, miért érzem magam úgy ahogy. A legjobb barátom nevetése jut eszembe, az, ahogy felnéz közben a plafonra és kicsit hátradöntve testét beleengedi magát a pillanatba. Rajtam garbó van, rajta télikabát, éppen indulóban van, valamiért sürgetve is érzem magam. Mindkettőnk figyelme szétszórt, máshol vagyunk, de azért egy gyors öleléssel odasúgjuk egymásnak, hogy nemsokára találkozunk. Elmegy, siet. Azt hiszem ez a pillanat teljességgel leképezi a kapcsolatunkat: én, vékony kis védőrétegben, de szívemet-lelkemet megnyitva várom, hogy visszatérjen, ő pedig vastag kabátban, néhol egy-egy számára ijesztő közelkerülés és lélek-kapcsolódás után elrohan. Olyan érzés, mintha a szemeim előtt csúszna ki kezeimből egy sely...

Ülök a kanapéján telefonnal a kezemben és a bajszom alatt vigyorogva pillatok fel rá, ahogy a galéria lépcsőfokán lefelé jőve megáll, és nyújtózkodik egyet az ég felé. Nyurga teste gyönyörűen feszül meg a késő délutáni fényekben, az erő és a magabiztosság csak úgy sugárzik belőle. Mosolyogva rám pillant, befejezi a lépcsőből hátramaradt fokokat és a kanapé szélén megtámaszkodva fölém magasodik.  A világ megszűnik létezni, az összes érzékszervemet ő tölti ki, a perifériámban is csak őt érzem.  A telefonom hangszórójából egy magyar előadó száma szól, de egy szempillantás alatt elmosódik minden, ahogy megcsókol. A kezemet fogva felhúz magához, két kezét a nyakamra és az arcom szélére helyezi, gyöngéden cirógat hüvelykujjával. Csukott szemmel élvezem ezt a lélegzetvételnyi békét a mindennapok rohanásában, majd elmosolyodom ahogy lassan, mezítlábasan lépdelni és dülöngélni kezdünk a halkan szóló zenére. Fejemet mellkasára helyezem, álla a fejtetőmön nyugszik, a testünk pedig egymás...

Az elmúlt időszakban nem írtam, és még nem is az, hogy sokat, hanem kifejezetten semmit. Voltak említésre méltó gondolatfoszlányok, kedves elképzelések az életem "minden jó" szakaszáról, de egyszerűen képtelen voltam ezeket szavakba önteni és leírni. Arra jöttem rá, hogy mostanában nem hallom a saját gondolataimat.  Annyi ember, történet, eszme és tennivaló vesz körül, hogy képtelen vagyok teret hagyni a saját elképzeléseimnek. Ez már egy emelkedettebb állapot ahhoz képest, amikor fizikailag nem tudtam magam köré határokat vonni, de most jött el az idő, hogy mentálisan is megerősítsem magam. Mert igenis szükségem van arra, hogy meditáljak legalább 10 percet egy nap. Szükségem van arra, hogy reggel az egyetemre menet zenét hallgassak, és felkészüljek az előttem álló napra és a feladataimra. Szükségem van arra, hogy egy vasárnap délutánt úgy töltsek el, ahogy az nekem komfortos, még ha az alvásból vagy olvasásból is áll; egyedül. Szükségem van arra, hogy a legjobb barátaimmal v...

Ahogy ülök a szakirodalom felett fél tizenkettőkor, kócos hajjal, techno-t hallgatva, kiégve és síráshoz közeli állapotban, valahonnan megérzek egy finom illatot. Észre sem vettem, hogy a rajtam lévő pulcsiból árad, a kötött, kedves kis őszi darabból; öblítő és női parfüm megnyugtató keveréke. Ma reggel az egyetemre menet annyira siettem, hogy dzseki nélkül szaladtam el. A második órán már annyira dideregtem a hűs épület falai között, hogy a mellettem ülő barátnőm pulcsiját kölcsönkérve magamra húztam és hálás mosollyal pislogtam rá a barna szövet garbója mögül. Óra után azt mondta - habár ez az egy pulcsija van vele a koliban Budapesten - de maradjon nálam, nekem most nagyobb szükségem van rá, neki úgyis van kabátja.  A pulcsi egész nap rajtam volt, a délutáni rohanáson át az esti három órás előadáson keresztül, a mostani szenvedésemig. Alatta egy nagy fehérméretű férfi pólót viseltem amit derékban kötöttem meg, és nagyon kedves számomra.  Ekkor jutott eszembe, hogy mennyi de...

Ülünk a lépcsőn egymás mellett, fejem a vállán. Kezünkben cigaretta parázslik, a szeptember végi csípős szellő összeborzolja a hajunkat. Az éjszaka lágy zajai távol vannak tőlünk és semmire sem figyelünk, mert csak ő létezik meg én. Azt mondja fogalma sincs mi ez az érzés, hogy ez valami megfoghatatlan és ilyet még sosem érzett. A világ helyére billen ha együtt vagyunk, az akadályok mind leküzdhetőek, ha ott vagyok mellette. Tökéletes, egyenrangú és építő. Azt mondom neki, hogy habár nem akarok sablonos lenni, de valamiért ezt már több ezren foglalták dalba, vetítettek róla filmet a moziban, és szerintem ezt úgy hívják, hogy szerelem. Hitetlenkedve rám néz, magához húz és a világ legédesebb csókjával ajándékoz meg a hideg kövön ücsörögve. Az atmoszférában a láthatatlan porszemek megállás nélkül keringenek fénylően, a hold egy bágyadt mosollyal int búcsút a hajnalnak. Átkarol, ölelése mint egy meleg takaró ami alól sosem akarsz kibújni, mert annyira biztonságban érzed magad.  Termés...

Ahogy most hajnali fél négykor pötyögök a félhomályban, kezdek megnyugodni. A sírás még kicsit szaggat belülről, a légzésem továbbra is egyeletlen, a könnyeim még mindig nem száradtak meg az arcomon. Rengeteg, elmondhatatlanul sok dolog van most bennem. Elmondhatatlanul sok. De megpróbálom elkezdeni a legelején és darabokra tördelni, hátha így kicsit könnyedebbnek fogom magam érezni. 1. Félek.  Rettegek, hogy ez életem jelentéktelen, teljesen eldobható és hasztalan. Hogy az emberek akik körülöttem vannak - vagy akár csak belekóstolnak az életstílusomba - azt gondolják, hogy teljesen feleslegesen vagyok jelen az életükben. Hogy lecserélhető vagyok, és pótolható. Semmirekellő. Félek, hogy egyszer csak mindenki azt fogja mondani körülöttem, hogy meguntak és elegük volt; és pontosan úgy fognak kisétálni az életemből, ahogy az apukám pár éve: könnyedén eldöntve, hogy nem vagyok fontos számára, nem kellek neki, mert sokkal fontosabb dolgok is vannak az életében, mint én. 2. Otthontalanna...