Día de la Independencia - A függetlenség napja I

A naptár szerint szeptember 16-a a függetlenség napja Mexikóban, de már 15-én megkezdődnek az "előkészületek". A spanyolok elleni, mexikói függetlenségi háborút 1810. szeptember 15.-től számítják, mert ezen a napon egy Miguel Hidalgo nevezetű pap nagyon nagy lelkesítő beszédet tartott. Sajnos a csávót egy év múlva lefejezték, és a függetlenségüket csak 10 év múltán kaphatták meg, de a lényeg, hogy az elképzelés hamar jelen volt már. 
Itt egy festmény a híres "függetlenségi kiáltásról", amelyet megelőző és követő történeteket és eseményeket úgy szavalják fejből, mint mi március 15.-ét. (Ha rákattintasz, ki jön nagyobb méretben is;))

Idén ez a két nap csütörtök-péntekre esett, a piros betűs napon se iskolába, se munkába nem kell menni. Az emberek egész nap sziesztáznak, ünnepelnek, de legfőképp élvezik a szabadnapot. Nem úgy, mint az előtte lévő nap, 15-én. Ezen a napon már mindenki érzi az ünnep közeledtét, minden ember visel valamilyen ruhadarabot, kiegészítőt ami az ország színeit képviseli, egész nap tradicionális ételektől roskadozik az asztal.

Mi csütörtökön még elmentünk a bevándorlási hivatalba, így már hivatalosan is kijelenthetem, hogy nem vagyok illegális bevándorló! 

Azután otthon Pozole-t ettünk, ami egy tradicionális levesfajta, másodiknak pedig csirkét salátával és fura zöld trutymós tésztával. Finom volt mind a két fogás. De vigyázat! Ha nem teszel semmit a levesbe, csíp! Általában salátát, hagymát, retket, citromot, sót és ilyesféle dolgokat raknak bele. Én egy lájtosabb verziót próbáltam ki, az eredeti vöröslik a csilitől (köszi, majd később:D).

Este (tényleg 10-kor indultunk el a helyszínre) egy buliba mentünk valamilyen ismerősökhöz. Gyanúsan sokáig tartott az odaút, később rá is jöttem miért. Ismerősék háza egy menő elkerített lakóparkban van, ahova csak akkor engednek be a biztonsági őrök(!), ha fent van a neved a listán. Az egész hely árasztotta magából a felsőbbrendűséget és az eleganciát, minden ház előtt drága autó állt, és még a bokrok is különböző formákra voltak vágva, amilyeneket csak a filmekben látni. 
Néhány kanyar után egy hatalmas fehér kapu előtt parkoltunk le. Csengettünk, mire néhány másodpercen belül egy házaspár (mint később megtudtam) köszöntöttek bennünket. Belépve a fémajtón hatalmas kert tárult elém tövig nyírt fűvel, közepén egy nagy trambulinnal. Három apró, krémszínű kutya futkározott, fejük búbján kivétel nélkül csinos kék kis masnival. Jobbra tőlünk a ház terpeszkedett a maga előkelőségével, balra fák magaslottak. A kettő között egy vendégház-szerű épületet fedeztem fel, az átlátszó üvegajtón át láttam, hogy belül az asztalok megterítve várakoznak, körülöttük jó hangulatú, nevetgélő emberek beszélgetnek. Mi voltunk az utolsók, akik megérkeztek, így miután helyet foglaltunk meg is kezdődhetett a vacsi-party (vicces kedvemben vagyok na). 

Folytattuk a tradicionális ételek fogyasztását, elsőnek újra Pozole volt, később tacos, majd következtek az olyanok, amiknek nem tudtam a nevét. Volt valami lángos szerű édes dolog amire salsat raktak, meg avokádós kifli leöntve csípős szósszal. A kései vacsora közben a mellettem ülő Monikával beszélgettem angolul, és meglepően sok dolgot megtudtunk vitatni. Szó esett az egyeteméről, hogy hogyan vigyázott a gyerekekre az Egyesült Államokban a nyári táborban, vagy arról hogy mennyire szeretne eljutni egyszer Olaszországba. Nagyon jól éreztem magam vele, a félelmeimet és a gátlásaimat is segített eltüntetni a több órás cseverészés során. Ugyanis a fél órás úton az autóban idefelé kellően felidegesítettem magam azon, hogy egész este egyedül fogok majd ücsörögni és hallgatni a spanyol hadarást. Ezek a gondolatok az első vele eltöltött 20 perc után elmúltak, nagyon jól megtaláltuk a közös hangot. Persze nem ő volt az egyetlen ember akivel beszélgettem, de ő indította el fantasztikusan jó irányba az estém.

Miután befejeztük az első étkezést (nyilván volt második kör, talán még harmadik is), jöhetett a karaoke. Na most. Ha véletlenül megemlíted egy beszélgetés során, hogy kórusban énekelsz és szoktál utazni, ne számíts túl sok jóra, ha esetleg szégyenlős vagy. Igen, így voltunk mi az első fellépők Monival és Adele Rolling in the deep-jével, mivel egyedül nem vállaltam. Annyira nem volt rossz, de utálok karaokézni vagy csak szimplán magamban énekelni, úgyhogy mázsás súly esett le a vállamról amikor az utolsó akkord is elhangzott. Fantasztikus megnyitónk után jöhettek a hosszabbnál hosszabb spanyol popszámok az idősebb korosztály jóvoltából. 

A spanyol-mexikói popszámokat nagyjából úgy kell elképzelni, mint a magyar mulatósokat. Mindenki ismeri őket, ha lefagy a képernyő is tovább énekel az énekes, vagy jelen esetben énekesek. Nem akarok káromkodni vagy ilyesmi, de rohadt sok van belőlük, és szerintem soha nem fogynak el... Egy idő után már csak a fejemet fogtam és próbáltam nem odamenni a nagymamához, hogy kiverjem a kezéből a mikrofont amikor a YMCA-t harsogta egymagában.

Gris, a fogadóanyukám folyton biztatott hogy énekeljek még egyet és mutassak hozzá pár magyar táncmozdulatot, de annyira hajszálvékonyak lettek az idegeim a mamák rekedt, nyálköpködős produkciói után, hogy az utolsó kéréseire már nem is reagáltam. 
DE AZTÁN! 
Bekapcsolták a Se fue című balladát Laura Pausinitől, amit egyszerűen nem hagyhattam ki! Tudni kell, hogy van egy spanyol tanárom, aki imádja az énekesnőt, próbálja nem annyira feltűnően kimutatni, de az azért egy kicsit árulkodó, hogy házinak azt adja fel, hogy tanuljam meg a dalait... 

Előző nap elkísértem Grist a munkahelyére, a Rockadémiára (nagy vonalakban egy zeneiskola), és ott hallgattam, fordítottam, énekeltem, szenvedtem a zeneszámmal, amit kellően meg is utáltam mire végeztem vele (értsd: ki nem állhatom, ha meghallom elkezdem énekelni nagymama stílusban, tehát a szöveget néha hablatyolva, hangosan, senkivel és semmivel sem törődve ordítva). Ezt az egész család megtapasztalta, mert egy idő után olyan iszonyatos daltapadást kaptam, hogy a kocsiban, otthon, a boltban vagy csak random az utcán kezdtem el énekelni eme csodálatos remekművet ami nem ment ki a fejemből. 

Így hát mindenkivel együtt karaokéztuk el, én végig nevetve az egészet. Mindenki tudta hogy állok a dalhoz, így hatalmas tapsot kaptunk, muszáj voltam felállni és meghajolni. Így léptünk át a péntekbe, mulatozva, nagyokat nevetve és ünnepelve.

(Élvezd a képet. ha teheted hallgasd meg: https://www.youtube.com/watch?v=1Fs468DJaRI

Majd még lesz folytatása a bulinak, de holnap, vagyis ma reggel 7-kor futni megyek az öregebbik Felipével, és már most tudom, hogy nem fogok bírni felkelni a fáradságtól. Szóval most azonnal megyek aludni. Na Adiós!