Día de la Independencia - A függetlenség napja II

A mesterien előadott produkcióm után éjfélkor mindenki a tévét nézte, mert Mexikóvárosból élőben közvetítették, ahogy a miniszterelnök átveszi a zászlót a katonáktól, majd meglengeti az erkélyről az összegyűlt emberek hatalmas tömege előtt. Ezután a himnuszt énekelték, majd folytatódhatott a karaoke. Nekem már a Se fue előtt is a végét járták az idegeim, így muszáj voltam kimenni és egy kis friss levegőt szívni. Igaz hogy állati hideg volt, és a kis dzseki ami rajtam volt sem sokat segített a helyzeten, de inkább fagyoskodtam a kertben, mint hogy visszamenjek a "partiba". Annyit mondhatok, hogy a Mexikóról alkotott elképzelések miszerint itt mindig süt a nap és mindig meleg van, tévesek. Legalábbis itt Pueblában elég változatos az időjárás (értsd: nagyon fura), mert majdnem mindennap esik és szétfagysz a bélelt kabátod nélkül, vagy ha nem akkor meg 40 fok van és nagyjából csak egy üveg jéghideg víz segíthet rajtad.

Szóval én inkább a kabátos verziót választottam kabát nélkül, így találkoztam két további sorstársammal Reginával (egy kicsit magyarosítva:D) és Ale-vel akik úgy mint én, nem bírták tovább. Kiderült, hogy ők a házigazda lányai, Regi 17, míg Ale 13 éves. Több órát is együtt töltöttünk, mert nem volt mit csinálnunk, egyikünk sem akart visszamenni, és az öregek sem akartak kifáradni. Megtanítottak néhány káromkodásra, körbevezettek a házban és persze beszélgettünk is. És mint általában a legtöbb emberrel, most is zenéről volt szó (valahogy mindig kilyukadok a témára, nem is értem miért... *vigyorgós fej*). Így ismertem meg Maluma-t, Ale nagy szerelmét a mexikói énekes-rappert. Annyira nem rossz, meghallgattam pár számát, de a legjobb az lenne ha érteném is:D https://www.youtube.com/watch?v=ZCK_PB4mLWA  

Hajnali 4 óra után pár perccel fogytak ki a szuszból az énekes pacsirtáink, mi addigra már a kanapén elterülve szenvedtünk és próbáltunk nem elaludni. Mikor végre indulhattunk haza, elbúcsúztam mindenkitől és vidáman pattantam be a kocsiba. Na jó, a pattantam egy kicsit erős kifejezés, maradjunk annyiban, hogy valahogy képes voltam magam annyira motiválni a meleg puha ágy gondolatával, hogy végül az autóban kötöttem ki. Hazafelé üvöltött a zene a hangszórókból, nem találod ki, egy kis spanyol ballada és popszám egyveleg. 
És tudod, van az a pillanat amikor elgondolkozol az életeden. 
Na ez velem is megtörtént, próbáltam nem a falra mászni a hatszázezredik ugyanolyan dal után. 

Végül fél öt körül sikerült bevetni magam az ágyba, de tényleg bevetni, mert úgy ahogy voltam, befeküdtem és el is aludtam. Nem volt az az igyunk-mert-menők-leszünk buli, de így is jól éreztem magam. Kivéve hogy a Se fue még most is fejemben jár...

Reggel fájdalmasan korán keltett fel Gris, mert mennünk kellett. Ha eddig nem mondtam volna, a fogadóapukám imádja az extrém sportokat. Gyakran ejtőernyőzik, egykerekűzik (ez nem biztos, hogy értelmes szó volt:D), és ez az oka is, hogy péntek reggel kilenckor, nagyjából 5 óra alvás után kocsiba ültünk és elindultunk a motocross verseny helyszínére, a Pueblától egy órányira lévő kicsi városba. Én annyira ki voltam purcanva hogy befeküdtem a hátsóülésre és fel sem keltem, már csak a hangos motorzúgásra. 
Dél körül járhatott az idő amikor kitámolyogtam a piros terepjáróból, először hunyorogva, majd később ötletesen a fejemre húzott baseball sapka alól immár normálisan nézelődve ismerkedtem az új környezettel. Előttem egy nagy tojás alakú pálya, körülötte a motorokat szállító terepjárók, és motorzúgás minden mennyiségben. Eddig nem nagyon érdekelt ez a sportág, de volt rá egy napom megismerni (vagyis ekkor még azt hittem egy nap, később kiderült hogy egy egész hétvége áll rendelkezésemre). És nem csak úgy mondom, tökre megszerettem. Ha még te sem hallottál ezelőtt olyan sokat a motocrossról, had világosítsalak fel, hogy egyáltlán nem könnyű sport. Nagyon nagy kitartás és elképesztő fizikai állóképesség kell hozzá. Speciális védőruházat szükséges, hogy az őrültek, akik szaltóznak a dombokon ne nyúljanak ki. Kicsit izgultam Felipe papa miatt, de azt mondta csak gyakorol a hétvégi versenyre. Így is az elsők között érkezett be a célba, de nem ért el helyezést. 

Itt az első rajt, ezt a képet Felipéről fotóztam. Délután indultunk vissza, és mivel mindenki nagyon éhes volt, a pizzát már az úton megrendeltük, így mire hazaértünk, a még gőzölgő finomságok már csak ránk vártak. Kellemest a hasznossal, bevackoltuk magunkat a párnák közé és megvacsoráztunk, közben pedig egy Tom Hanks filmmel koronáztuk meg a napot. A fél társaság elaludt, utána már tényleg csak aludtunk, mindenki a saját szobájában.

Köszönöm ha elolvastad, holnap van első iskolanapom és rettenetesen izgulok!! Na mindegy, a lényeg, hogy nem tudom mi a lényeg. Na Adiós!