Kezdetek

Hajnali fényekben búcsúztunk a szüleinktől, testvéreinktől, és a magyar föld eddig biztos talajától augusztus 23.-án, ki boldogan, ki kevésbé. A látvány csodálatos volt, ami fogadott minket a nyújtózkodó nap derekán a csekkolás után. Szabadság íze volt. Mert nem csak a szeretteinket hagytuk itt, hanem az eddigi életünket, gondolatainkat, értékrendünket is, melyek egyre csak gyarapodtak és nőttek az utunk során.

A repülés először nagyon izgalmas volt, hiszen még sosem repültem ezelőtt. A lelkesedésem egészen addig tartott míg meg nem untam, hogy a mögöttem ülő középkorú, pocakos férfi folyton azzal próbálkozik, hogy kicsit több helyet teremtsen magának az én ülésem folytonos rugdosásával. Így hát kissé túlzott örömmel pattantam fel a másfél órás út után Párizsban.

Áh, igen. Párizsról először mindenkinek az Eiffel-torony, a Szajna, a boldogság és a szerelem jut eszébe (vagy nekem legalábbis). Ehhez képest a reptér egy kész útvesztő, alig találtuk meg a helyünket, még Párizst magát sem láttuk és a háromórás késéssel beérő gép sem lopta be magát a szívünkbe. Mikor értesültünk a késésről, arra gondoltunk talán egy óra, esetleg másfél. De nem! Három! Francos három óra! Oké, kaptunk kajajegyet amit le is vásároltunk, de még a fél liter hideg kóla és a furaízű-csirkés szendvics sem tudta elfeledtetni velünk, hogy majdnem három órát ültünk a kényelmetlen reptéri székeken. Mikor végre megérkezett a nagy gép, és ki is takarították hál-istennek' beszállhattunk. (Már nagyon fel akartunk szállni, ezért ilyen őrült a fejünk.)

Mi Irivel a legutolsó blokkban voltunk, míg Róza egy teljesen más emeleten dekkolt. Nem találkoztunk vele már csak a leszállásnál.

A majdnem 14 órát amit a levegőben töltöttünk leginkább fagyasztó hideg jellemezte. De komolyan. És csak egy 1 méterszer 1 méteres plédet adtak. Elég érdekes volt, főleg ha valaki aludni próbált. "Most a lábamra vagy a hátamra kéne terítenem? Valamelyik úgyis lefagy, legyen inkább a hátam!" - legalábbis nálam perceként felmerült ez a probléma. Én végül úgy döntöttem hogy nyugodtan fagyjon le lábam, és mit sem törődve azzal, hogy lassan nem éreztem az alsó végtagjaimat a hátamra raktam a "takarót" és folytattam tovább a filmnézést.

Megkönnyebbülten -és lassan felolvadó lábakkal- csatoltam ki a biztonsági övem Mexikóvárosban, máris lehetett érezni az éghajlat változását. Épp a kézipoggyászomat próbáltam leszenvedni a polcról, amikor az előttem lévő sorban egy kisgyerek kidobta a taccsot, pont a folyosó közepére. Mindenki udvariasan kerülgette a foltot, és tartotta vissza a lélegzetét mikor odaért. Kellemes élmény volt, mondhatom. Mikor teljesen biztos voltam benne hogy a lábam visszaolvadt, a fejemre csaptam az AC/DC sapkám, felvettem a zakóm, és magabiztosan kerültem ki én is a foltot.

A reptéri folyosókon végighaladva mind a hárman nagyon izgatottak voltunk. A többiek még mennek tovább, de engem az ajtón túl már vár a fogadócsaládom. Egy ideig bolyongtunk, majd egy újabb hatalmas, kordonokkal elkerített térbe jutottunk. A sor már így is több tíz méter hosszú volt, el sem tudom képzelni mi lett volna ha 5 perccel később érünk ide. Legalább 20 percig álltunk/unatkoztunk/izzadtunk/vagy ezt mind egyszerre mire végre a pultok közelébe kerültünk. Csak egyesével mehettünk oda mivel nem egy család vagyunk, így először mentem én. Természetesen nem ment könnyen, hiszen még az iskolai papírjaim sem voltak meg amire rá is kérdezett a goromba nő, de kihasználtam, amit itthon mondtak nekem indulás előtt: -Hivatkozz mindig a Rotaryra! - így pontosan ezt is tettem. Igaz, hogy a szívem a torkomban dobogott, hiszen ha már eljutottam idáig csak nem állítanak meg! Még pár perc nézelődés és morgolódás után végre bepecsételte a vízumom, és én hivatalosan is mexikói cserediák lettem. Rózáékat seperc alatt átengedte, velük nem volt semmi gond.

Az elegáns boltok és éttermek sokasága után megtaláltuk a szalagot amin a bőröndök jöttek sorban. A sajátomat nagyon hamar kiszúrtam, mert szexi neon zöldben pompázott a budapesti csomagolásnak köszönhetően. Újabb sorban állás következett, de ez meg sem közelítette az előzőt mert 5 perc alatt sorra kerültünk. A vámosok. Nem mondom, nem a világ legkedvesebb emberei, és megint egy goromba nő álldogált a pult mellett. Úgy döntötték el kinek a csomagját vizsgálják át, hogy megnyomtál egy gombot ami vagy zöldet vagy pirosat mutatott - értelemszerűen ha zöld, mehettél tovább, ha piros nem. Megint én voltam az első, remegő ujjakkal nyomtam meg az óriási piszkos, piros gombot, ami szerencsére zöldet mutatott. Kissé türelmetlenül vártam, hogy a többiek is átjussanak, mert az önműködő ajtón túl láttam egy hatalmas táblát a nevemmel. Kiderült, hogy ők más irányba mennek tovább, így gyorsan megöleltük egymást mire a nő csak mormogott egyet és szemfogatva siettetett minket. Egy utolsó magyar szót hallva nekivágtam az ismeretlennek és kimentem az ajtón.