Fiesta de quinceañera - Az a bizonyos 15. szülinap
Azt kívánom bárcsak 14 évesen jöttem volna Mexikóba, mert akkor itt tölthetném a tizenötödik szülinapomat. Akkora buli! Itt Mexikóban és Dél-Amerikában is egy lagzi nagyságú születésnapot tartanak az ünnepeltnek. Az ifjú hölgy (csak lányoknak van) választhat hogy egy autót szeretne, egy hatalmas bulit vagy egy világ körüli utazást. Én amúgy zokszó nélkül az utazást választanám, sajnálom hogy nálunk nem tartják.
Szóval az a bizonyos buli. Ez az egész azért van, hogy az adott lány Isten áldását kapja a nővé érés során és hogy "bevezessék a társaságba". Habos-babos ruhákkal, elitebbnél elitebb ételekkel, táncokkal, helyszínekkel; mára már igazi státuszszimbólummal bíró társasági esemény ez. Ez az Egyesült Államokban talán a "sweet sixteen"-nek felelne meg.
Október 5-én kicsit félve ültem be a kocsiba. Kicsit elszámítottam magam, merthogy másfél óra késésben voltam (amit mai napig nem tudom hogyan hoztam össze). De hát Mexikóban vagyok. Mexikóban pedig mindig mindenki késik úgyhogy nincs semmi baj!
Cholula-ban volt a helyszín, a "Hotel Real de Naturale Los Principales" szalonjában. Cholula Puebla egyik kis külvárosa. Mondjuk ez a "kis külváros" nagyobb mint Nyíregyháza, de az most nem számít. Cholula-nak megvan a maga hangulata: az utcák szűkek és régiek, a világítás is elég öreg már, ezért is lehetséges, hogy egy hosszú magányos út úgy néz ki, mint egy sikátor, pedig az a főutca. Egyébként főként a bulinegyedként ismert, minden sarkon szórakozni vágyó fiatalokba vagy kíváncsi emberekbe ütközhetünk.
Néhány helyen a tradicionális, elképesztően színes dekorációkat még fújdogálja a szél, az emberek nyüzsgő tömege vonzza az autósok figyelmét. Nagyon lassan tudtunk haladni, a háztól majdnem háromnegyed óra volt a hotelig.
Már voltam korábban egy ilyen szülinapi bulin, amikor Monterrey-be mentünk Gris-szel (a fogadóanyukámmal), viszont ott családhoz mentünk. Itt egy kép rólunk, ahogy nagyon szépen kiöltözve, fodrász, sminkes után megadjuk szépségünkkel és tisztaságunkkal a tiszteletet az ünneplőnek.
Még így is, hogy volt összehasonlítási alapom, nem tudtam mire számítsak. A terem ugyanolyan királyi lesz? Esetleg nagyobb? Lesz valami kaja? Kik fognak eljönni?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel a fejemben mentem fel a hotel lépcsőjén Gris-szel magam mellett. Nem éreztem kényelmesen magam az újonnan vásárolt ruha ellenére sem. Mióta itt vagyok már kezdtem megszokni, hogy legtöbbször sokan bámulnak tipikus európai kék szem-hullámos haj kinézetem miatt, de ez most új volt. Olyan arcok fordultak felém akiket még életemben nem láttam. Na igen, ez volt a kezdeti nehézség. Ahogy beléptem a terembe rögtön kiszúrtam Clau-t, a szülinapos iskolatársamat. Királykék ruhát viselt suhogó aljal, a mellrésznél pedig csillogó-villogó gyémántokkal. A sminkje és a haja is tökéletes volt. És bár már tudtam mire számítsak, mégis meglepett az eredmény. Oké, hogy amióta az eszét tudja erre a partira készült, de olyan szinten gyönyörűen nézett ki, hogy megint csak azt kívántam bárcsak 14 évesen jöttem volna ide.
Az este kicsit kínosan indult, mert nem tudtam kivel menjek vagy hova. Kihozták a tacost, mire a szépen kifestett arcú lányok angyali mosollyal rávetették magukat a tányérokra. Még mindig furcsállom, hogy a mexikóiak mennyire tacos-fanatikusak. Mindig ha beszélgetek valakivel az első alkalommal megkérdezni hogy ettem e már és hogy szeretem e. Nem viccelek, ez mindig az első kérdések között van. Sőt van egy ismerősöm Pablo, aki hetente négyszer eszik tacost. Na igen, ez az amit sosem fogok megérteni... Szóval mivel éhes sem voltam meg picit unatkoztam is így kimentem a mosdóba ahol picit felfrissítettem magam. A folyosón visszafelé menet találkoztam March-al (a nem emlékezők kedvéért elmondom hogy ő az a lány aki a halloween-i bulit tartotta) és együtt unatkoztunk tovább. Lesétáltunk a földszintre, beszélgettünk, míg végül az ultrakicsi játszótéren lyukadtunk ki (merthogy a szállodának az is volt). Na most képzelheted, olyan baromságokat összeműveltünk, hisz két unatkozó tizenévesről van szó. Szerintem egy jó órát biztosan eltöltöttünk együtt.
Szóval az a bizonyos buli. Ez az egész azért van, hogy az adott lány Isten áldását kapja a nővé érés során és hogy "bevezessék a társaságba". Habos-babos ruhákkal, elitebbnél elitebb ételekkel, táncokkal, helyszínekkel; mára már igazi státuszszimbólummal bíró társasági esemény ez. Ez az Egyesült Államokban talán a "sweet sixteen"-nek felelne meg.Október 5-én kicsit félve ültem be a kocsiba. Kicsit elszámítottam magam, merthogy másfél óra késésben voltam (amit mai napig nem tudom hogyan hoztam össze). De hát Mexikóban vagyok. Mexikóban pedig mindig mindenki késik úgyhogy nincs semmi baj!
Néhány helyen a tradicionális, elképesztően színes dekorációkat még fújdogálja a szél, az emberek nyüzsgő tömege vonzza az autósok figyelmét. Nagyon lassan tudtunk haladni, a háztól majdnem háromnegyed óra volt a hotelig.Már voltam korábban egy ilyen szülinapi bulin, amikor Monterrey-be mentünk Gris-szel (a fogadóanyukámmal), viszont ott családhoz mentünk. Itt egy kép rólunk, ahogy nagyon szépen kiöltözve, fodrász, sminkes után megadjuk szépségünkkel és tisztaságunkkal a tiszteletet az ünneplőnek.
Még így is, hogy volt összehasonlítási alapom, nem tudtam mire számítsak. A terem ugyanolyan királyi lesz? Esetleg nagyobb? Lesz valami kaja? Kik fognak eljönni?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel a fejemben mentem fel a hotel lépcsőjén Gris-szel magam mellett. Nem éreztem kényelmesen magam az újonnan vásárolt ruha ellenére sem. Mióta itt vagyok már kezdtem megszokni, hogy legtöbbször sokan bámulnak tipikus európai kék szem-hullámos haj kinézetem miatt, de ez most új volt. Olyan arcok fordultak felém akiket még életemben nem láttam. Na igen, ez volt a kezdeti nehézség. Ahogy beléptem a terembe rögtön kiszúrtam Clau-t, a szülinapos iskolatársamat. Királykék ruhát viselt suhogó aljal, a mellrésznél pedig csillogó-villogó gyémántokkal. A sminkje és a haja is tökéletes volt. És bár már tudtam mire számítsak, mégis meglepett az eredmény. Oké, hogy amióta az eszét tudja erre a partira készült, de olyan szinten gyönyörűen nézett ki, hogy megint csak azt kívántam bárcsak 14 évesen jöttem volna ide.
A Gris-től való elköszönés, a másik oldalra forduló üdvözlés és az udvarias bocsánatkérés után úgy nagyjából 5 métert léphettem arrébb amikor találkoztunk Jesus-szal. (Igen először én is majd kipukkadtam a nevetéstől, nem tudtam miért hívják az emberek felét Jézusnak, de később kiderült hogy Heszusznak kell ejteni.) Pár ismerős arcot már láttam a háta mögött, de azért elbeszélgettem vele egy kicsit. Egész helyes fiú, nagyon szeretek vele dumálni, az apukája ugyanis az egyik leghíresebb mexikói zenekarban hegedűs. Kár, hogy nagyon bejön neki az egyik osztálytársnőm... De amúgy igazából nem sajnálom, nagyon szurkolok nekik hogy összejöjjenek! Egy pár éve már huzakodnak egymással, legalábbis úgy hallottam.
Szóval Jesus után szépen mindenkihez sorban odamentem és puszit adtam. Legvégül az osztálytársaim körében telepedtem le. Meglett volna a lehetőségem, hogy leülök a felettem járó évfolyamokba járó barátaimmal beszélgetni, sőt, talán kicsit jobban kedvet éreztem hozzá, mint az osztályomhoz. Az elmúlt napokban/hetekben nagyon közel kerültem néhány emberhez (na jó, úgy majdnem a fél iskolához:D), de ennek az volt a hátránya, hogy az osztályom kicsit eltávolodott tőlem. Persze tudom, hogy újabban a lógás kerített hatalmába, de egy kicsit szerintem érthető hogy új emberekkel akartam találkozni, hiszen ezért vagyok itt. De nekik is igazuk van azért, végül is nem kellett volna tanórákat ellógni azért, hogy beszélgessek egy fiúval. Ezért is döntöttem úgy hogy velük telepedem le.
Az este kicsit kínosan indult, mert nem tudtam kivel menjek vagy hova. Kihozták a tacost, mire a szépen kifestett arcú lányok angyali mosollyal rávetették magukat a tányérokra. Még mindig furcsállom, hogy a mexikóiak mennyire tacos-fanatikusak. Mindig ha beszélgetek valakivel az első alkalommal megkérdezni hogy ettem e már és hogy szeretem e. Nem viccelek, ez mindig az első kérdések között van. Sőt van egy ismerősöm Pablo, aki hetente négyszer eszik tacost. Na igen, ez az amit sosem fogok megérteni... Szóval mivel éhes sem voltam meg picit unatkoztam is így kimentem a mosdóba ahol picit felfrissítettem magam. A folyosón visszafelé menet találkoztam March-al (a nem emlékezők kedvéért elmondom hogy ő az a lány aki a halloween-i bulit tartotta) és együtt unatkoztunk tovább. Lesétáltunk a földszintre, beszélgettünk, míg végül az ultrakicsi játszótéren lyukadtunk ki (merthogy a szállodának az is volt). Na most képzelheted, olyan baromságokat összeműveltünk, hisz két unatkozó tizenévesről van szó. Szerintem egy jó órát biztosan eltöltöttünk együtt.
Már nagyon muszáj volt visszamennem, meg az egész bulit sem lóghattuk el, így kicsit szégyenkezve de még mindig nevetgélve léptünk be a terembe. A helyzet annyit változott, hogy a tányérokat elvitték és üdítőket szolgáltak fel helyette. Ja igen, mert hogy minden asztal közelében állt egy pincér aki figyelte az asztalok kívánságait. A fiatalok nagyja már a tánctéren rázta a reggaeton-ra, de mivel egyikünk sem érzett nagy késztetést a táncolásra, így csak leültünk.
Lemaradtunk az ünnepelt édesapjával való táncáról, néhány tradicionális fogásról, az ajándékok hivatalos odaadásáról, amik alapvető része egy ilyen bulinak. Szóval jó sok mindenről!
Ezek után hajnalig tombolnak a legkitartóbbak, de én a sok új ingertől, élménytől, spanyoltól, beszédtől és nevetéstől lassan hazafelé vettem az irányt. Az autóban hazafelé a fogadóanyukám mellett elpilledtem, de otthon mosolyogva, boldogságban úszva és felejthetetlen élményekkel hunytam le végül a szemem.