Día de los Muertos-Életem első halloween-ja

A halottak napja Mexikóban egy igazán különleges ünnepség. 
Kívülről mindent színek, virágok, fieszták, ételek sokasága és fergeteges hangulat jellemez, azonban ez még csak a kezdet. A családok és intézmények oltárokat állítanak a halottjaiknak, ezzel emlékezve rájuk és tisztelve emléküket, a karneválok és felvonulások tömegei pedig hangos zeneszó kíséretében járják az utcákat. Vannak akik a temetőben éjszakáznak szeretteik sírja mellett, kedvenc ételeiket fogyasztva és dalaikat énekelve, ezzel elevenítve fel őket. 

Az ünnepség egyik fő jelképei a koponyák, melyek ilyenkor az arcokra festve jelennek meg leginkább, és a halál mellett az újjászületést is szimbolizálják. Ezek a halloweeni sminkek voltak a legnépszerűbb "jelmezek" is abban a buliban, ahová hivatalos voltam november harmadikán.

 És... Nos, először is leszögezném, hogy sosem gondoltam bele milyen nehéz feltenni egy műszempillát. Azután, hogy ma este addig próbálkoztam míg a ragasztó le nem jött és használhatatlan nem lett, minden elismerésem a lányoké, akik megtudják csinálni. Én úgy 15 perc után feladtam. Bár lehet, hogy nem kellett volna táncolnom miközben felragasztom. Vagy vacsoráznom. Esetleg lenyomnom egy karaoket. Most, hogy így belegondolok...

Szóval miért is próbálkozom a mexikói zászló három színében pompázó óriási műszempilla felragasztásával? Szuperszónikusan kreatív ötletem, miszerint mexikóinak öltözöm halloweenkor, bombabiztosnak tűnt. Tűnt... Most hogy a tükör előtt állok a Saltilloban vásárolt sárga sombrerós embert ábrázoló pólómban ugyancsak sombreróval a fejemen, illetve a tipikus bazinagy mexikói pulcsival a derekamra kötve, kicsit mintha annyira nem vált volna be az ötletem. Igaz, hogy még nem ragasztottam fel a bajszomat és szerintem egy szalszás üveget is viszek majd magammal a buliba, de nem éreztem, hogy kreatív lenne a jelmezem.

Ilyen érzésekkel indultam a fogadóbátyámmal az egyik iskolatársam partijára. Vagyis indultam volna, ha nem alszik még este fél 8-kor is. Kétszer mentem be hozzá, először csak finoman keltegetve, aztán mikor még mindig aludt egy órával később is már kicsit hogy is mondjam... Erőszakosabban próbálkoztam. Muszáj voltam felrázni szegényt.

A kocsiban kialakult jó szokásunkhoz híven üvöltettük a jobbnál jobb számokat. Az is elképzelhető, hogy már megint késésben voltam kicsit, így izgatottan doboltam kezemmel az ölemben. A forgalom sem segített bennünket, szerintem Puebla legnagyobb dugóját fogtuk ki. A sor kilométeres volt, a levegő fagyasztó és késésben voltam. Ipe jr. megpróbált egy rövidebb úton menni, de a mellékutak gödrös-kátyús-fekvőrendőrös gyorsasága helyett csak hányingert éreztem. Mondjuk igaz, hogy a gps szerinti háromnegyed óra helyett 10 perc alatt ott voltunk.

Az ajtóban már a vártak többiek. Gyors elköszönés után Ipétől, jöhetett is a buli! March, az egyik iskolatársam nagyijának a házában volt a helyszín. Az egész terem kicsi volt, az emberek a körbetett székeken ültek és beszélgettek. Én (miután mindenkinek leadtam a kötelező puszit) végül elértem a házigazdához. A Dj-pultnál állt, és nagyban mixelte a zenét, mellette fejhallgatóval a fülén Iñaki, egy másik sulis ismerősöm. Egy ideig velük telepedtem le én is, tanulva a mesterkedés csínját-bínját, de nem sokáig. Igazából semmit sem tudtam megtanulni, mert mindig odajött hozzám valaki beszélgetni, elkérni a sombrerómat, vagy csak velem együtt hallgatni a zenét. Ezt szeretem Mexikóban, hogy mindenki kíváncsi és tényleg érdeklődnek! Így sikerült az a végeredmény, hogy egész este, a durván 5 óra alatt sosem maradtam egyedül. Volt, hogy a lányokkal táncoltam, vagy csak ültem és beszélgettem, esetleg új emberekkel ismerkedtem, de egy percig sem unatkoztam.

A két tánc amit táncoltam, két tradicionális. Tényleg minden buliban ezt táncolják, és mindenki tudja. Íme az egyik.

 Egy idő után, mikor már túlvoltam a ház körbevezésen, a kinti fagyoskodáson és a beer pongon is, már olyan éjfél körül járhatott az idő. Épp egy Carlos nevű sráccal beszélgettem, mikor észrevettem, hogy kezdenek eltünedezni az emberek. Persze mindig odajöttek, hogy búcsút mondjanak, de csak akkor realizáltam, hogy már majdnem mindenki elment amikor körülnéztem. Csak a keménymag maradt. Öten vagy talán hatan lehettünk, mikor körbeültük a laptopot és én játszottam be magyar zenéket. Megmutattam a mulatóst, Majkát, Sp-t, a Punnany Massif-ot és persze Kisgrofót. Semmi sem maradhatott ki, szerintem egy jó óráig csak magyart hallgatunk, beszélgettünk és nevettünk. Mikor már csak ketten maradtunk, én és a házigazda bementünk a házba. March-al beszélgettünk míg meg nem jöttek értem. 

Most fájó szívvel, itt Pueblában muszáj vagyok lefeküdni aludni. Fél 4 van és a Trónok Harcának sincs több epizódja, amit megnézhetnék. Éljenek a hétvégék!