Keserédes utóíz

Borzasztóan, elképzelhetetlenül és hihetetlen módon hiányzik. És a legfurcsább benne hogy megfogalmazni sem tudom, hogy mi.

Talán a nyári huszonöt fok, ami egész évben ott uralkodott? Vagy az utcasarkon álló árusok összebarkácsolt hangszórójából üvöltő reggaeton zene, ami az egész környék hangulatát uralta? Esetleg az emberek, akiket a végtelenségig tudnék sorolni? Netalántán ez az egész euforikus, és –megmagyarázhatatlan érzés, ami minden alkalommal hatalmába kerített amint kiléptem az utcára.

Fogalmam sincs, de tényleg. 

Viszont az egy egészen biztos, hogy már sohasem leszek ugyanaz az ember. Megváltoztam ezalatt az egy év alatt, és nem igazán tudom, hogy miben vagy hogyan. De ki emlékszik már rá?  Mert én biztos nem. Annyiban azonban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy már soha nem lesz ugyanaz. Sem én, sem a családom, sem a kialakult a helyzet, ami most megleckéztet minket. Merthogy ez igenis nehéz, akármilyen módon is nézzük. 

Az a mondás, hogy az életnek vannak hullámvölgyei ránk nem igazán vonatkozik. Sokat átéltünk már, és ezért én mélységesen és feltétel nélkül felnézek a családomra, de legfőképp a szüleimre. Ahogy ezt végigcsinálták, ahogy összetartottak ennyi éven át és a legnagyobb problémáktól sem meghátrálva néztek szembe a rettentő és elképzelhetetlenül ismeretlen, idegen jövővel... Én sohasem lettem volna rá képes. Igaz, erősnek neveltek, de ezekhez a dolgokhoz sohasem nőttem volna fel igazán. Ez az első dolog amiért feltétel nélkül tisztelem őket. A második és egyben utolsó pedig, hogy minden lehetőséget figyelembe véve ilyen csodálatosan felneveltek minket, vagy legalábbis a testvéreimet. Büszke vagyok erre. A testvéreimre, akiket mint ahogy a szóból is meg lehet tudni, a testemből és a véremből szeretek, nem számít mi történt vagy mi fog történni a jövőben. Büszke vagyok a családomra.

Vagyis voltam. Mégis hogyan jutottunk odáig hogy az édesapám öngyilkosságon gondolkozik? Hogy a nővérem tizennyolc évesen a pszichiátria osztályán kaphatná meg a neki legjobban megfelelő segítséget? Esetleg a bátyám, aki fiatal férfi létére tartja egyben a családot már évet óta? Vagy én aki identitás-problémákkal küszködik?  Mégis hogyan lettünk ennyire elfuseráltak? Egy pár évvel ezelőtt még Horvátország tengerpartjain pihentük ki az egész éves fáradalmakat a barátaink körében. Az ausztriai hegyeken kerestünk megnyugvást a havon sikló lécek és a hegytetőkön lévő meleg, párás hangulatú büfék társaságában. Hogy történhetett mindez? Vagy ki tudja? Talán csak én éltem a gyerekkorom álmos és szivárvány-színű ködében. 

A problémák akkor kezdődnek, amikor elkezdesz odafigyelni rájuk. Az igazi élet nehézségei, amikor e növekvés folyamatában vagy, az ilyen. A legfurcsább módokon megtekeredett, a legrelevánsabb mit csak találhatsz a földi életben.

De hát mit tehetünk? Akárhogy is, egy ilyen világban, egy ilyen életben élünk, és ezt el kell foganunk. Meg kell birkóznunk a feladattal, fel kell nőnünk a kihívásokhoz. Mindig lesznek biztos pontok, emberek, helyek, esetleg emlékek amikbe kapaszkodhatunk. Arra viszont érdemes figyelnünk, hogy ne a múltban éljünk. Mert az fogaskerék megy tovább, a homokóra sok értékes szemet vesztve pereg.

Ez ellen pedig mi, halandók nem tehetünk semmit.