Feketén féktelen - Írás
Kavargó, örlődő, fekete gondolatfoszlányok kergetnek napok, hetek, talán hónapok óta. Egyik sikít, másik őrjöng, netán a haját tépi. Szélsebes illanó mozgásuk követhetetlen, akárcsak egy őrült fejében.
Tényleg ez lennék?
Őrült?
Minden fehér, kacagó, világító, kívülről érkező foszlány először nevetve, csintalan mosollyal közeledik, majd mikor a sikító, őrjöngő, haját tépő feketéket visszatartó acélfalba érkeznek és ütköznek, több dolog is történik egyszerre. A ketrecben tartott éjsötétek lázas mozgásba kezdenek, megállíthatatlanul üvöltve mennek a falnak újra meg újra, míg a félénk, tapogatózó és várakozó világosak érdeklődve, meresztett szemmel bámulnak a kemény, hideg némaságra amibe az acélfal burkolózott be.
Nem történik semmi.
Várakozás. Csend.
Fájdalmas csend.
Aztán a feketék hajtépve, őrült szemmozdulatokkal, villámgyorsan, az őrület szélén egyensúlyozva nekiiramodnak és megállás nélkül csapódnak a fehéreknek; a falat rég törötten, gát nélkül hagyva, védtelenül.
Zavar, kétségbeesés, mardosó kényszer és könnyes reményvesztettség érzéketlenül fullasztó elegye keveredik és terjeng az atmoszférában. Levegőért kapkodó fehér villanások rejlenek fel a sötét, maró feketeség gomolyából. A félelmetesen fájdalmas feketeség félően falja fel a jót és minden lassan elhaló reménysugarat.
Kapálózó remegés, reményvesztett hamvak, a fulladás könyörgő szálai maradnak csak a törött, ledöntött, hideg és érzéketlen fal romjai felett sűrűn éhezve.
Tényleg ez lennék?
Őrült?
Minden fehér, kacagó, világító, kívülről érkező foszlány először nevetve, csintalan mosollyal közeledik, majd mikor a sikító, őrjöngő, haját tépő feketéket visszatartó acélfalba érkeznek és ütköznek, több dolog is történik egyszerre. A ketrecben tartott éjsötétek lázas mozgásba kezdenek, megállíthatatlanul üvöltve mennek a falnak újra meg újra, míg a félénk, tapogatózó és várakozó világosak érdeklődve, meresztett szemmel bámulnak a kemény, hideg némaságra amibe az acélfal burkolózott be.
Nem történik semmi.
Várakozás. Csend.
Fájdalmas csend.
Aztán a feketék hajtépve, őrült szemmozdulatokkal, villámgyorsan, az őrület szélén egyensúlyozva nekiiramodnak és megállás nélkül csapódnak a fehéreknek; a falat rég törötten, gát nélkül hagyva, védtelenül.
Zavar, kétségbeesés, mardosó kényszer és könnyes reményvesztettség érzéketlenül fullasztó elegye keveredik és terjeng az atmoszférában. Levegőért kapkodó fehér villanások rejlenek fel a sötét, maró feketeség gomolyából. A félelmetesen fájdalmas feketeség félően falja fel a jót és minden lassan elhaló reménysugarat.
Kapálózó remegés, reményvesztett hamvak, a fulladás könyörgő szálai maradnak csak a törött, ledöntött, hideg és érzéketlen fal romjai felett sűrűn éhezve.
