roar

 Mint egy ketrecbe zárt oroszlán, úgy érzem most magam.
Idegesen, megfeszülve, szinte szétpattanva a bennem tomboló tehetetlenség komótos kattogása miatt. A várakozás szinte megőrjít, abban sem vagyok biztos mit is kellene jelenleg éreznem.

A rácsok hűvös kegyetlensége fojtogatva, vért-serdítően roppant össze belülről.
Fulladozom, és az élet is lassan elfolyik belőlem egy mély, tátong seben keresztül, melyet fogalmam sincs ki vagy mi okozott.

Dühös vagyok. Üvöltök, tombolok és sikítok, de csak belül.
Könnyeket nyelve tépem a hajam és próbálok meg kitörni ketrecemből.
Káromkodva szorítom a rácsokat, a körmeim bevérezve kaparják tehetetlenül a mindennek ellenálló anyagot.
Ordítok, segítségért kiáltok, de senki nem válaszol; válaszra sem méltat.
Megtörve rogyok össze, nem bírom tovább. A fejem a kemény földön koppanva csuklik ki eredeti helyéről.

Lebénultam, s a porban fekszek.
A karjaim, lábaim zsibbadva nyúlnak ki az erőlködés után megmaradt állatszagban, míg mellkasom reménytelenül emelkedik fel, s alá.

Itt a vége, nincs mit tenni. A düh, az undor, és egyéb hiábavaló érzelmek keveréke kellemes  csalódássá fordul át, majd végül lemondásba.
Egy utolsó könnycsepp hullik a porba, az ott kialakult kis tócsát immár teljessé téve.
Az erőlködés immár semmivé válva, az izmok ellazulva, a vér pedig továbbra is fájdalmasan csordogálva lesz eggyé a természettel.

Majd az ajtó nyikorogva kinyílik.