Titkok a kötények alatt
Nehéznek érzem most az életet. És mondanám, hogy egész biztosan csak kamasz vagyok, de ezt többé már nem használhatom indoknak. Ezek már nem tinédzser problémák, és nem tinédzser fejjel kell őket kezelnem.
Úgy belerokkannék.
Azt hiszem, hogy meg kell tanulnom elengedni. Megoldatlan problémákat, embereket, ügyeket, sértéseket, szorongásokat, elvárásokat, megfeleléseket, minden kényszert. Ha mindig mindenre és mindenkire tekintettel vagyok, akkor mégis mikor jut energiám saját magamra? Annyira marcangolnak és folyamatosan csak tépnek széjjel a kételyek és félelmek, melyeket még megfogalmazni sem tudok. Feketén, ocsmányul, bűzlően és vérre éhesen kúsznak-másznak bennem, mindent elpusztítva, halottá téve amikhez csak nyálkás, undorító füstjük megérint.
Saját magamat kínzom és egyre csak rosszabb, nem tudom mitévő legyek.
A világnak ennél sokkal nagyobb és fontosabb kérdései vannak, én mégsem látom értelmét semminek. Tényleg így lenne, ahogy ma Csárpi mondta? Vagy mindennek van értelme vagy semminek?
Ezen jó lenne gondolkodni, de úgy érzem, hogy nincs rá szabad kapacitásom. Annyira lefoglal a saját reménytelenségemben való dagonyázásom, hogy képtelen vagyok a nagyobb képet látni.
Meg kell tanulnom elengedni!
Nem az én feladatom, hogy megoldjam mások életét. Mindenki cipelni a saját terhét. Ugyanolyan nehéz, de megpróbál megküzdeni a saját démonjaival.
Üldözhetnek, futhatsz előlük, megrémíthetnek és sikoltozva sírhatsz.
Vagy megpróbálhatod őket egyenlőként kezelni.
Elfogadod, hogy vannak, nem félsz tőlük és tovább lépsz. Még ha az a lépés ólomsúllyal és vérrel-verejtékkel próbál visszacsattani a mocsokba amiből felemelkedett.
Továbblépünk. Ez az egyetlen amit tenni tudunk, más lehetőség nincs.
Vagyis van: bármikor fel lehet adni. Persze, mondj le mindenről, az a legegyszerűbb. Úgysem ér semmit az egész.
De én inkább azt mondom, szedd össze magad és lépj! Emelkedj fel, feszítsd meg magad és hagyd a sárban ami lehúz.
Nincs értelme magaddal cipelni.
Úgy belerokkannék.
Azt hiszem, hogy meg kell tanulnom elengedni. Megoldatlan problémákat, embereket, ügyeket, sértéseket, szorongásokat, elvárásokat, megfeleléseket, minden kényszert. Ha mindig mindenre és mindenkire tekintettel vagyok, akkor mégis mikor jut energiám saját magamra? Annyira marcangolnak és folyamatosan csak tépnek széjjel a kételyek és félelmek, melyeket még megfogalmazni sem tudok. Feketén, ocsmányul, bűzlően és vérre éhesen kúsznak-másznak bennem, mindent elpusztítva, halottá téve amikhez csak nyálkás, undorító füstjük megérint.
Saját magamat kínzom és egyre csak rosszabb, nem tudom mitévő legyek.
A világnak ennél sokkal nagyobb és fontosabb kérdései vannak, én mégsem látom értelmét semminek. Tényleg így lenne, ahogy ma Csárpi mondta? Vagy mindennek van értelme vagy semminek?
Ezen jó lenne gondolkodni, de úgy érzem, hogy nincs rá szabad kapacitásom. Annyira lefoglal a saját reménytelenségemben való dagonyázásom, hogy képtelen vagyok a nagyobb képet látni.
Meg kell tanulnom elengedni!
Nem az én feladatom, hogy megoldjam mások életét. Mindenki cipelni a saját terhét. Ugyanolyan nehéz, de megpróbál megküzdeni a saját démonjaival.
Üldözhetnek, futhatsz előlük, megrémíthetnek és sikoltozva sírhatsz.
Vagy megpróbálhatod őket egyenlőként kezelni.
Elfogadod, hogy vannak, nem félsz tőlük és tovább lépsz. Még ha az a lépés ólomsúllyal és vérrel-verejtékkel próbál visszacsattani a mocsokba amiből felemelkedett.
Továbblépünk. Ez az egyetlen amit tenni tudunk, más lehetőség nincs.
Vagyis van: bármikor fel lehet adni. Persze, mondj le mindenről, az a legegyszerűbb. Úgysem ér semmit az egész.
De én inkább azt mondom, szedd össze magad és lépj! Emelkedj fel, feszítsd meg magad és hagyd a sárban ami lehúz.
Nincs értelme magaddal cipelni.
