Az első nap a suliban
Kedden reggel kereken 6 órakor keltem fel, olyan korán mint még soha életemben. Az egyenruhám még nem volt nálam, így sima utcai öltözetben indultam le reggelizni. Az agyam annyira üres volt a fáradtságtól, hogy semmire se gondoltam, főleg nem az előttem álló első iskolai napra. Nem voltam éhes, valahogy mégis sikerült legyűrni a müzlit. Negyed nyolckor kigördültünk a kocsival, és legnagyobb sajnálatomra 10 perc alatt odaértünk a helyhez, ahol elkövetkezendő egy évem legnagyobb részét fogom tölteni. A csíkos pulcsim ujját húzogattam magamon, ami a nap végére teljesen ki is nyúlt. Az iskolai órák pontban 8-kor kezdődnek, de minden diáknak itt kell lennie háromnegyed körül, mert 7:50-kor kedődik a reggeli imádság. Na igen, én meg félkor szálltam ki az autóból. Túlságosan is korán.
Ahogy beléptem a Colegio Maria del Rosario ajtaján, máris kíváncsi tekintetek figyeltek mindenhonnan. Mielőtt még meggondoltam volna magam, gyorsan leszólítottam egy kiengedett hajú, velem egy korúnak tűnő lányt, aki egész kedvesen közölte hogy fogalma sincs mit kéne csinálnom, így felvitt a termükbe. Közben megismerkedtünk, Nora-nak hívják és végzős. Ennyit arról, hogy velem egy korú. Az emeleten találkoztam Diegoval és egy göndör hajú lánnyal akinek már elfelejtettem a nevét, ők Nora osztálytársai voltak. Egész jól kijöttünk, majd úgy körülbelül 5 perc múlva bejött az egyik angol tanár (ezt abból következtettem le hogy perfektül beszélte a nyelvet és az irodájában ahová ezután vitt angol füzetek és zászlók sorakoztak). Néhány perc után ő sem tudta, hogy mit kezdjen velem, úgyhogy addig beszélgettünk míg meg nem szólalt az imádság kezdetét jelző harang. Igen, mint kiderült, kifogtam a legvallásosabb iskolát Pueblában. Ez persze nem rossz vagy valami, csak meglepő.
Lebattyogtunk a lépcsőn és a focipályán álltunk meg. Mintha begyakorolták volna, mindenki egyszerre nézett felém. Azzal nyugtattam magam hogy nincs miért izgulni, hiszen ha már eljöttem idáig, csak nem fogok 200 embertől megijedni (ennyi a suli összlétszáma). Az egész 5 perc volt, úgyhogy csengetéskor már bent is ültem volna a teremben, ha nem aznap van a havonta egyszeri mise.
Elég érdekesen néztem ki rockos, kitűzőkkel teli dzsekimmel az egyenruhás diákok között, főleg mikor már a kápolnában voltunk. Á, kicsit sem éreztem magam kívülállónak! Amúgy a szertartásból semmit nem értettem (nem meglepően) de közben olyan dolgokon filozofáltam mint például, hogy a légy a falról miért nem esik le, vagy hogy miért van egy tök alakú váza a terem végében. Szokatlan volt, az első kihívás magamnak: az utolsó misén már értenem szeretném mit mondnak!
A második óra "Tecnología Progrentis" volt, ami annyit foglal magában hogy vinned kell magaddal a gépedet és egy spanyol nyelvfejlesztő programot nyomkodsz egész idő alatt. Nem mondom, izgi volt (érezd a szarkasztikus hangnemet). Egy idő után meguntam bámulni a képernyőt, úgyhogy elővettem az ebookot és olvastam. Khmm.. Lehet hogy kicsit ferdítettem a könyveim tartalmáról, egy igazán picikét. Lehet hogy olyat is mondtam, hogy a könyveim legtöbbje tankönyv és épp azokat olvasom. De csak lehet...
A szünetek itt úgy vannak, hogy 8-kor becsengő, az első két óra szünet nélkül egyben, majd fél 10-től egy 25 perces szünet, újabb két óra, fél 12-kor 25 perc, majd az uccsó három óra. A szünetekben általában röpizünk, focizunk vagy kosarazunk, lányok a fiúk ellen. Nagyon viccesek szoktak lenni a mérkőzések, és nyilvánvalóan mindig a fiúk nyernek. De a legtöbb ember mint itthon is csak megrohamozza a büfét, jelen esetben a "cafetéria"-t, és pótolják az órákon kiszenvedett energiákat.
Ezen a gyönyörű napon ettem életemben először churrost, a lányok akikkel ismerkedtem az órák/szünetek közben meghívtak egy kóstolóra. Édes-cukros-mázas rúd, amit néha csokival esznek. Na. Most csak képzeld el. Még így is éhes leszek hogy csak írom.
A következő órák a következőek voltak (milyen szép szóismétlés):
- Kémia, ahol a tanár, Lulu aki amúgy az ofőnk felírta a feladatot a táblára és lelépett. A többiek azt mondták sokszor ezt csinálja, úgyhogy egész nyugodtan a "tankönyveimet" olvastam.
- "Valores", azaz vallás óra. Rafa, a duci és kedves arcú, kis termettel rendelkező férfi tanár nagyon próbálkozott az angollal és nagyon melegen üdvözölt, de azt hiszem még egy kis gyakorlásra szorul a nyelvtudása mindkettőnknek. Itt is olvastam...
- Szünet után angol, ahol gyakoroltunk a közelgő vizsgára. A többiek nagyon szeretik a tanárt April-t (igen, mint a hónapot:D) mert nagyon jól tanít, vicces, és szerencsére csak angolul beszélt végig.
- Spanyol, ahol elég égő lett volna Leiner Laurát olvasni akkor is ha nem értik miközben ők az ősrégi La Mancha lovagjával szenvednek (igen, csak olvasni kellett egész órán. Hivatalosan is ez a kedvenc órám) így Dickenstől a Két város regényét folytattam.
-És az uccsó, "Laboratorio". Mint azt sejteni lehet, valamilyen laboratórium-kémia-fizika keverék órával állunk szemben. Ez az óra annyiból állt, hogy hozzávalókat kellett méricskélni lombikokban. Nem volt valami nagy cucc, és fogalmam sincs mire fogjuk ezt a tudást használni a jövőben, de annyi tetszett benne, hogy fehér tudósköpenyt kell viselnünk, amiben nagyon okosnak érzem magam.
Egész nap bámultak, és tényleg elég kényelmetlenül éreztem magam, de próbáltam nem foglalkozni vele. A napom nagy részét a lányokkal töltöttem akik kedvesen nem hagytak magamra, de legfőképp egy Roser nevű osztálytársammal. Igazán érdeklő volt beszélgettünk, panaszkodott a borzalmas egyenruháról és tényleg egész nap a védőangyalomként viselkedett. Hatalmas köszönet neki, így nem éreztem magam annyira elveszve.
2:20-kor volt vége az utolsó órának, Gris már a kocsinál várt. Nem haza mentünk, hanem a bevásárlóközpontba, hogy cipőt vegyünk az egyenruhákhoz, amit egy pár nap múlva meg is fogok kapni.
Lebattyogtunk a lépcsőn és a focipályán álltunk meg. Mintha begyakorolták volna, mindenki egyszerre nézett felém. Azzal nyugtattam magam hogy nincs miért izgulni, hiszen ha már eljöttem idáig, csak nem fogok 200 embertől megijedni (ennyi a suli összlétszáma). Az egész 5 perc volt, úgyhogy csengetéskor már bent is ültem volna a teremben, ha nem aznap van a havonta egyszeri mise.
A második óra "Tecnología Progrentis" volt, ami annyit foglal magában hogy vinned kell magaddal a gépedet és egy spanyol nyelvfejlesztő programot nyomkodsz egész idő alatt. Nem mondom, izgi volt (érezd a szarkasztikus hangnemet). Egy idő után meguntam bámulni a képernyőt, úgyhogy elővettem az ebookot és olvastam. Khmm.. Lehet hogy kicsit ferdítettem a könyveim tartalmáról, egy igazán picikét. Lehet hogy olyat is mondtam, hogy a könyveim legtöbbje tankönyv és épp azokat olvasom. De csak lehet...
A szünetek itt úgy vannak, hogy 8-kor becsengő, az első két óra szünet nélkül egyben, majd fél 10-től egy 25 perces szünet, újabb két óra, fél 12-kor 25 perc, majd az uccsó három óra. A szünetekben általában röpizünk, focizunk vagy kosarazunk, lányok a fiúk ellen. Nagyon viccesek szoktak lenni a mérkőzések, és nyilvánvalóan mindig a fiúk nyernek. De a legtöbb ember mint itthon is csak megrohamozza a büfét, jelen esetben a "cafetéria"-t, és pótolják az órákon kiszenvedett energiákat.
A következő órák a következőek voltak (milyen szép szóismétlés):
- Kémia, ahol a tanár, Lulu aki amúgy az ofőnk felírta a feladatot a táblára és lelépett. A többiek azt mondták sokszor ezt csinálja, úgyhogy egész nyugodtan a "tankönyveimet" olvastam.
- "Valores", azaz vallás óra. Rafa, a duci és kedves arcú, kis termettel rendelkező férfi tanár nagyon próbálkozott az angollal és nagyon melegen üdvözölt, de azt hiszem még egy kis gyakorlásra szorul a nyelvtudása mindkettőnknek. Itt is olvastam...
- Szünet után angol, ahol gyakoroltunk a közelgő vizsgára. A többiek nagyon szeretik a tanárt April-t (igen, mint a hónapot:D) mert nagyon jól tanít, vicces, és szerencsére csak angolul beszélt végig.
- Spanyol, ahol elég égő lett volna Leiner Laurát olvasni akkor is ha nem értik miközben ők az ősrégi La Mancha lovagjával szenvednek (igen, csak olvasni kellett egész órán. Hivatalosan is ez a kedvenc órám) így Dickenstől a Két város regényét folytattam.
Egész nap bámultak, és tényleg elég kényelmetlenül éreztem magam, de próbáltam nem foglalkozni vele. A napom nagy részét a lányokkal töltöttem akik kedvesen nem hagytak magamra, de legfőképp egy Roser nevű osztálytársammal. Igazán érdeklő volt beszélgettünk, panaszkodott a borzalmas egyenruháról és tényleg egész nap a védőangyalomként viselkedett. Hatalmas köszönet neki, így nem éreztem magam annyira elveszve.
2:20-kor volt vége az utolsó órának, Gris már a kocsinál várt. Nem haza mentünk, hanem a bevásárlóközpontba, hogy cipőt vegyünk az egyenruhákhoz, amit egy pár nap múlva meg is fogok kapni.