„Ha elfogadod magad, az a pihenés” - avagy egy nagyinál töltött délután

Még most is, hogy a hidegtől és izgatottságtól félreütögetem a billentyűket, csak ez az utolsó mondat jár a fejemben, amivel Mama (azaz édesanyám anyukája, az én csodás nagyim) utamra engedett a kilátszó bokát lefagyasztó télbe. Egy rövidke, hamar eltelt napot töltöttünk együtt, de valahogy mégis azt érzem, hogy a sok energiától bármire képes lennék most! Rengeteg humort, csevejt, praktikát, élményt, sztorit, hosszas diskurzust és eszmefuttatást követően egyszerűen annyit mondott: „Tudod mit? Ha elfogadod magad, az a pihenés.” Semmi több, semmi kevesebb.

És minél többször jut eszembe, minél többfelé fújják a szerteágazó szelek gondolataim örvényében ezt az egy kis mondatot, annál több értelmét látom. Mert végül is… Mi értelme van valaminek, ha magadat semmibe véve, mínuszra becsülöd? Vagy folytonos önsanyargatások és becsmérlő önvádak kelepcéjébe zárni magad önként-dalolva, úgy, hogy azután mindent és mindenkit egy beszűkült, feketén bebörtönzött rácson keresztül szemlélj? Az ezzel járó, elképzelhetetlenül ragacsos feszültség és szenvedés elegye semmire nem jó. Ha utálod magad, azt ahogy kinézel, amilyen vagy, amit a sorstól kaptál, akit az utadba sodort az élet… A legtöbb dologban egész nyugodtan találhatunk kivetnivalót, ha akarunk. Viszont ahhoz, hogy igazán értékeljük a legapróbb, mások számára szürke gomolyfelhőktől észrevehetetlen csodákat, előbb a saját viharos fellegeinktől kell megszabadulnunk. Van akiből egy villám szeszélyes csapásával tör ki, míg egyesek éjeken és éveken keresztül hagyják, hogy uralja tudatalattijukat, majd kínzóan, cseppenként őrölje fel őket.

És természetesen nem azt mondom, hogy hűdehűha csúcsszuper az egész élet, az egész egy nagy gondtalan carpe diem csokifagyi evés, ahol sosem fáj a hasad, unod meg vagy ürül ki a poharad. Szimplán csak, ahogy az időjárás is megállíthatatlanul változik, úgy az élet körforgása sem áll meg. Viszont nem mindegy, hogy egy mediterrán vityilló szikrázóan izzasztó fényében barnulsz egy-két barifelhővel vagy borultabb, cammogósabb nappal, esetleg elképzelhetetlenül hideg, folyamatos szürkeségben töltött örökléttel.

Egy elképzelés szerint semmi sem fekete vagy fehér. És én szeretném úgy hinni, hogy a nagymamák pont eközött a két véglet között simítják gyengéden tudatunkba a szivárvány összes, esetenként ragyongó, máskor pedig szívsajdító színét. A velük töltött idő nem a szabályok, ősi félelem, gátlások vagy kételyek által van korlátozva, hanem az egymás iránti szeretet, tisztelet, becsület és elfogadás végtelen határai mentén átszőve fehérarannyal. Amellett, hogy a mindenséget is odaadnám érte, a teljesség igénye nélkül meg kell, hogy említsem, nem csak egy sima nagymamáról beszélünk. Hanem egy elképesztően erős példaképről, aki egyben fodrász, tanító, élesszemű kritikus, cinkos tettestárs, egy pletykás legjobb barátnő, szívügyekben és testápolásban évek óta praktizáló mentor, pénzügyi- és életvezetési tanácsadó, Michelin-csillagos séf, s annyi minden más!

Talán ennyi volt mára, örülök, hogy velem tartottál!:)