Az vagyok, aki lenni szeretnék
Mert miért is ne lennék?
Hisz meg van mindenünk, a kezünkben tartjuk amire csak szükségünk van arra, hogy fejlődjünk. Hogy többek legyünk.
Hogy felejthessünk és továbbléphessünk.
Hogy saját magunk maradjunk.
Annyi nehézség, melyen mindannyian keresztülmentünk. Annyi gond és kihívás, mely által formálódtunk, többek lettünk, és azzá váltunk, akik lenni szeretnénk. Annyi meg annyi ember kik már cserben hagytak, elfelejtettek, lenéztek és csalódtak bennünk.
És nem szeretnélek elkeseríteni, de még mennyien lesznek a jövőben!
Lehet, hogy nehéz, még inkább sosem könnyű! De hát ezért vagyunk itt: hogy küzdjünk! Előttünk több millióan megmondták már, megfestették, leírták és átélték, nincs is rá igazán több szükség, hogy folytassam. Megválaszolni a kérdést, hogy van-e bármi értelme folytatni az életet.
Aki sosem gondolkozott még el rajta, az hazudik.
És mégis, valamiért itt vagyunk, valami itt tart minket. De hát mégis mi?
A szeretet? A szerelem? A vágy, hogy ennél csak jobb lehet? Az elképzelés, hogy jobbak leszünk?
Nem tudhatom.
Azt viszont tudom, hogy itt vagyunk. Most. Egymásnak és egymással, egymásért és önnönmagunkért.
Hogy itt van az a fura és megmagyarázhatatlan érzés, hogy remény. Az izgatottság, mely az egész testünket magába szippantja; a hála, mikor a könnyektől és elszorult torkoktól megszólalni sem tudunk. A katarzis, mely egy mélyen dobbanó suttogás, a szeretet, melyet igazán csak akkor tudunk értékelni, mikor teljesen magunk alatt vagyunk, de mégis. Valaki ott van nekünk, értünk, velünk és ami a legfurcsább, hogy ezt teljesen önzetlenül, visszakapástól, haszontól és bármi mástól függetlenül adja nekünk és teszi értünk.
Anyák, apák, családtagok, tanítók, mesterek, barátok, barátnők, sosem felejtett találkozások, azok akikre felnézünk, akiket tisztelünk vagy csak egyszer ismertünk.
Ők is itt vannak, és ha szerencsések vagyunk, az életünkben tudhatjuk őket.
Nem mondom, nem olyan sok ez a világ néha kegyetlen, mindent felforgató pillanatai ellen. Az örökös harc ellen, hogy megtaláljuk saját magunkat és megértsük az összes kérdést. És igen, lehet, hogy túlságosan naiv vagyok, de azt érzem, hogy van értelme, hogy igenis van valami ami itt tart minket.
Talán a kaland, hogy megtudjuk és hajszoljuk mi is az?
https://www.youtube.com/watch?v=Yo93ISkqmVg&list=RDYo93ISkqmVg&start_radio=1
Hisz meg van mindenünk, a kezünkben tartjuk amire csak szükségünk van arra, hogy fejlődjünk. Hogy többek legyünk.
Hogy felejthessünk és továbbléphessünk.
Hogy saját magunk maradjunk.
Annyi nehézség, melyen mindannyian keresztülmentünk. Annyi gond és kihívás, mely által formálódtunk, többek lettünk, és azzá váltunk, akik lenni szeretnénk. Annyi meg annyi ember kik már cserben hagytak, elfelejtettek, lenéztek és csalódtak bennünk.
És nem szeretnélek elkeseríteni, de még mennyien lesznek a jövőben!
Lehet, hogy nehéz, még inkább sosem könnyű! De hát ezért vagyunk itt: hogy küzdjünk! Előttünk több millióan megmondták már, megfestették, leírták és átélték, nincs is rá igazán több szükség, hogy folytassam. Megválaszolni a kérdést, hogy van-e bármi értelme folytatni az életet.
Aki sosem gondolkozott még el rajta, az hazudik.
És mégis, valamiért itt vagyunk, valami itt tart minket. De hát mégis mi?
A szeretet? A szerelem? A vágy, hogy ennél csak jobb lehet? Az elképzelés, hogy jobbak leszünk?
Nem tudhatom.
Azt viszont tudom, hogy itt vagyunk. Most. Egymásnak és egymással, egymásért és önnönmagunkért.
Hogy itt van az a fura és megmagyarázhatatlan érzés, hogy remény. Az izgatottság, mely az egész testünket magába szippantja; a hála, mikor a könnyektől és elszorult torkoktól megszólalni sem tudunk. A katarzis, mely egy mélyen dobbanó suttogás, a szeretet, melyet igazán csak akkor tudunk értékelni, mikor teljesen magunk alatt vagyunk, de mégis. Valaki ott van nekünk, értünk, velünk és ami a legfurcsább, hogy ezt teljesen önzetlenül, visszakapástól, haszontól és bármi mástól függetlenül adja nekünk és teszi értünk.
Anyák, apák, családtagok, tanítók, mesterek, barátok, barátnők, sosem felejtett találkozások, azok akikre felnézünk, akiket tisztelünk vagy csak egyszer ismertünk.
Ők is itt vannak, és ha szerencsések vagyunk, az életünkben tudhatjuk őket.
Nem mondom, nem olyan sok ez a világ néha kegyetlen, mindent felforgató pillanatai ellen. Az örökös harc ellen, hogy megtaláljuk saját magunkat és megértsük az összes kérdést. És igen, lehet, hogy túlságosan naiv vagyok, de azt érzem, hogy van értelme, hogy igenis van valami ami itt tart minket.
Talán a kaland, hogy megtudjuk és hajszoljuk mi is az?
https://www.youtube.com/watch?v=Yo93ISkqmVg&list=RDYo93ISkqmVg&start_radio=1