Snowman

Arra számítottam, hogy ez a karácsony rettenetes lesz.

Az egy dolog, hogy 24-én három óra alvás és egy hatalmas munkahelyi buli után indultunk haza Nyíregyházára a nővéremmel, és egész nap atom másnapos voltam. A nagycsaládos karácsonyozást úgyis 25-ére terveztük, így volt időm kinetflixezni magamból az alkoholt. 

De vicc nélkül, tényleg arra számítottam, hogy a karácsony rettenetes lesz. Hogy a négy idősebb testvérem folyamatosan egymás vérét fogja szívni, hogy én fogom mindenki helyett kínosan érezni magam, és hogy a semleges témák folyamatos dobálgatásától teljesen ki fogok merülni estére. 

Nos, ennek a teljes ellentétét éltem át a mai napon. Az első karácsonyom volt, amin felnőtt emberek vettünk részt. Mindenki. Nem a gyerekkori mintáink és berögződéseink alapján kapcsolódtunk, nem durcásan, piszkálva és mélyen megsértve teltek el az órák, pedig lett volna kellő alkalom a felháborodásra. Hanem barátságosan, habár kicsit feszengve, mert egymás ezen oldalait még nem ismerjük. 

Nem sokszor beszélgettünk még úgy, hogy valaki ne tudta volna jobban a másiknál. Hogy valaki ne lett volna rangidős vagy a kicsi. Hogy nem a családi cég jövőjéről vagy a családunkat meghatározó aktuális nehézségekről lett volna szó. Nem sokszor fordult elő, hogy mindenki jól érezte volna magát abban a pozícióban, amiben éppen találta magát.

De ma este... Volt néhány pillanat, amikor mindannyian egyenlőek voltunk. Hatalmas nevetések és maratoni kajálások között el tudtunk felejtkezni az egónkról és a sérelmeikről, és ez egyszerűen csodálatos volt. Meghallgattuk egymást. Odafigyeltünk a másikra. És emlékeztetni tudtuk magunkat, hogy valamiért mégis csak egy család vagyunk, még ha hiányosan is. Hogy valamilyen oknál fogva mindannyian ide születtünk. És ezt azért fura most leírnom, mert jelenlegi életszakaszomban nem hiszek az isteni gondviselésben. Karmában, életben, univerzumban, körforgásban, sorsban, ki hogy hívja. Nehezen tudom elhinni, hogy az életünk előre meg van írva, és minden egyes dolog okkal történik. Mégis, valamiért a mai nap ebben megrengette a hitem.

A közösség, ami első levegővételem óta formál engem. Akik felneveltek, megbántottak, megbántottam őket, hiányoztak, dühös voltam rájuk, beleszakadt a szívem a fájdalomba annyira aggódtam értük, és a legmélyről előtörőbb nevetéseimet tudják okozni. Ma együtt voltunk, igazán együtt. Mintha megértettük volna, hogy értékesek vagyunk egymás számára, értékes, hogy így együtt tudtunk lenni. Hogy vannak akik feltételek nélkül fogadnak el és szeretnek ebben a világban, még ha egy csöves kutja is vagy.

Jó volt elengedni a megfelelési kényszeremet mindenki felé pár pillanatra és felvállani azt, aki vagyok, minden hibámmal együtt. Még ha a gyomrom először összeszorult is és a torkomban annyira dobogott a szívem az első szavaknál, hogy nem is hallottam amit mondok. De baromi jól esett egy ilyen biztonságos környezetben, biztonságos percben, biztonságot adó társak mellett lenni.

https://open.spotify.com/track/7uoFMmxln0GPXQ0AcCBXRq?si=223687623a0a4066