A jelenléti oktatás első reggele

Vá.

Nagyon durva.

Képzeld el, hogy hétfő reggel hajnali 8 óra van, épp a francia nemzetiségi szimbólumok történelméről csinálsz egy feladatot a két óra múlva kezdődő gyakorlatodra, amit már egyébként egy hete is megcsinálhattál volna. Az agytekervényeid kényszeredetten csikorognak és csigalassúsággal indulnak be, ráadásul csak egy pár órát aludtál, mert a digitális oktatás két hete alatti Szex és New York maratonok miatt a hajnali lefekvéshez szoktál hozzá.

Aztán rohanva, éhgyomorra megérkezel egy épületbe ahol eddig még sosem volt órád, és másfél óráig franciára próbálod átállítani a fejed beállítások menüjét, ami mire nagyjából sikerül, már ki is csengetnek.

Na ott tartunk, hogy éhes vagy, izgulsz mert egyedül bóklászol egy ismeretlen helyen, és a gonosz külvilágban annyira fúj a szél, hogy a könnyed is kicsordul. És akkor kifelé menet szembejön veled egy ismerős arc. Aztán még egy. És még kettő. És hirtelen azt se tudod kihez szólj, ne meg mit, önkétlenül is több szálon beszélgetsz, otthagysz embereket, hogy üdvözölj másokat, aztán ott is ott ragadsz, folyamatosan nevetsz és azt érzed: újra megérkeztél. Hosszú-hosszú ölelések, reggeli parfümspricc és ebédszünetes cigifüst keverednek a frissen beszívott tudás aromájával, az egyik legigézőbb elegy.

Aztán valakivel annyira egymásra találtok, hogy együtt beugrotok egy gyors regg-ebédre a közeli kávézóba, és a kinti ítélet-időjárás ellenére (ahol már egyébként havazik és sarkvidéki tundrát tapasztalsz) vigyorogva indulsz meg hazafelé, és az sem tudja felrúgni a lelkibékédet, hogy a kedvenc fehér pólód halványzöld fűszínt vett fel a mosásba keveredett új zoknid miatt.

Hát ezt nevezem én egy csodás reggelnek.

Minden egy pillanat alatt változik meg, és mindehhez csak emberek kellenek. Egy kis mosolygás. Kávé. Egy szoros ölelés. Egy kattintásnyi segítség.

Annyira apró dolgoknak tűnnek, és mégis ha egymás után rakod őket, egy egész életnyi boldogságot adnak ki.