álmok
Ijesztő, hogy mennyire magányosnak érzem magam ma reggel, felkelés után.
A pillanat, amikor realizálom, hogy már nem a puha melegség és elképzelt idill vesz körül, elmondhatatlanul fájdalmas. Ilyenkor tényleg megértem azokat az embereket, akik depresszióval szenvedve inkább az egész napos ágyban létet választják.
Habár a szemeim még nem fókuszálnak és homályosan összekavarodik minden a perifériámban, de belülről mégis egy konkrét érzés játszik bennem: a magány. Az üresség, hogy egyedül vagyok, és az álombeli érintésekhez és természetfeletti szeretetközléshez képest megint csak egy test vagyok, amely egy másik nélkül kihűl és hideg marad.
Az ironikus az egész sztoriban, hogy világ életemben nem szerettem emberekkel elaludni, vagy ölelkezve összebújni. Féltem és szerintem továbbra is félek attól, hogy kontrollvesztett, alvó állapotomban valami olyasmi történik a testemmel, amit én nem szeretnék. Ez nyilván rossz gyermekkori- és felnövéskori emlékek miatt alakult ki, de továbbra sem találkoztam olyan személlyel (vagy legalábbis nem volt benne elég ideig az életemben valaki, hogy kialakuljon a megfelelő bizalmi szint közöttünk) ahhoz, hogy ne nyugtalankodva hunyjam le a szemeimet éjszaka.
Számomra az együttalvás a bizalom legfelsőbb szintje, az etalonok etalonja.
Mégis, ma reggel rettenetesen rossz volt, amikor a valóság gyűlöletesen fájdalmasabb volt, mint az álmaim.
Vagy talán az volt fájdalmas, hogy rájöttem, én is társas lény vagyok? Nekem is szükségem van szeretetre, elfogadásra, visszajelzésekre? És hogy vágyom is erre?
