minden

Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyi minden van most bennem. Érzés, élmény, gondolat, terv, múlt. 

Minden egy hatalmas masszának tűnik, amit még nem volt időm feldolgozni, nem is vagyok biztos benne, hogy sikerül valaha.

Kezdhetném azzal, hogy milyen érzés volt egyedül repülőre szállni egy héttel ezelőtt. Hogy a kezdeti inspiráció és izgalom után butuskának és gyerekesnek éreztem magam, amiért társ nélkül vágok bele egy ilyen kalandba. 

Vagy azzal is kezdhetném, hogy most, ebben a pillanatban, pontosan egy héttel később azt érzem, hogy sírni tudnék az örömtől. Hogy a hazafelé vezető repülőutat megelőző négy órás várakozás és stresszevés teljesen lehozott az életről. A repülőn egyedül ültem a soromban és filmet néztem, de mindenki olyan furcsán nézett rám, legalábbis ezt éreztem. A homlokomat az ablaknak támasztva végtelen szomorúság fogott el, mert úgy éreztem, hogy az a szintű öröm és boldogság amit az elmúlt pár napban tapasztaltam, semmihez sem fogható. Hogy a problémák és szorongós érzelmivonatok újra elkezdtek zakatolni, kicsit felőrölni belülről.

Hogy az elmúlt egy hétben csak tésztát, pizzát, kenyeret, édességet és sört vittem be a szervezetembe, amitől lehet hogy több kiló lettem, lehet hogy nem, de egyszerűen nem tud izgatni.

Hogy olaszföldre érkezésem utáni vasárnap tétlenül sétálgatva belebotlottam egy görögkatolikus templomba, ahol épp mise zajlott, és a lelkem megnyugvásra talált az olasz énekek hallgatása közben, hogy igen, akárhová megyek a világon, már sosem leszek egyedül csakis azért, mert katolikusnak lettem megkeresztelve csecsemőként.

Hogy a keddi ebédemet egy Polignano a mare nevű város rakpartján ülve ettem egy olasz fiúval az oldalamon, és azt éreztem, hogy ennél csodálatosabbat ételt még sosem kóstoltam. Pedig csak egy focacciaról beszélünk, ami nagyjából kenyér, sült paradicsom és olívabogyó hármasa.

Hogy szerdán egy videóhívás után vigyorogva tettem le a telefont és vártam a hétvégét, hogy igazán azokkal lehessek, akiket végtelenül szeretek és végtelenül szeretnek engem. És hogy aznap este három 28-29 éves fiúval az oldalamon az összes üveges Peroni sört kiittuk a hosztel italhűtőjéből, amik fejenként hat és fél decisek voltak és 2 euróba kerültek, és szerintem pirkadatig is ott ültünk volna, ha nem zárják be a közös használatú konyhát éjszakára.

Hogy csütörtökön este egy felelőtlen, tudatlan és boldog tinédzser lehettem újra, ahogy a kék hajú norvég lánnyal este 8-kor egy hatalmas fagyikelyhet toltunk be a tengerparton, és egész hazafelé úton arról álmodoztunk, hogy mit tennénk, ha egy éjszaka alatt milliárdosok lennénk és milyen rocksztár barátnői lennénk legszívesebben.

Hogy egész héten gifeket kaptam az itthoniaktól, és minden butuskának tűnő gifbe beleremegett a kisszivem, mert annyira jól esett, hogy gondolnak rám távolról.

Hogy az arab specializációs órákat nem sikerült felvenni, pedig három különböző oktatásszervezőnek írtam és mindegyik továbbirányított a másikhoz.

Hogy ma délután még egy szál pólóban ültem egy olasz városka főépületének emeletes teraszán napszemüvegben, és sört ittam. Hogy soha nem éreztem magam szabadabbnak mint ott, abban a percben.

Hogy ma egy lengyel fiúnak szemrebbenés nélkül megdicsértem a fenekét az óváros utcáin járva, és megkérdeztem hogy sokat jár-e hegyet mászni.

Hogy egy velem egyidős portugál lány helyett kifizettem a vonatjegyét, és nem kértem el tőle azt az 5 eurót, mert tudtam, hogy én is voltam már olyan helyzetben, hogy az az ezer vagy kétezer forint is hatalmasat számított.

Hogy a hosztelből kifelé menet egy olyan szoros ölelést kaptam, ami mintha a tökéletes megvalósult definíciója lett volna.

Hogy a reptéren várakozás közben realizálódott bennem, hogy pár napja felvettem egy francia nyelvű szabadon választható tantárgyat, amit a francia tanszék egyik vezetője tart és a követelmények magukban foglalják, hogy írjak egy 5 oldalas beadandót a normandiai kultúra hanyatlásáról, tartsak 2 darab egy-egy órás előadást a francia alkotmány főbb jogi módosításairól az elmúlt években, illetve az 1962-es köztársasági választások eredményeiről, és elemezzek minden órára politikai beszédeket és hasonlítsak össze ideológiákat, mindezt franciául úgy, hogy középszinten sem beszélem a nyelvet és leadni sem tudom már a tárgyat. Teljesen megőrültem. De az is lehet, hogy a sok készülés, izgulás és aktív belefektetett energia miatt nyárra már tök jól fog menni a nyelv. Vagy belebukok és meg kell tanulnom feladni dolgokat. Bármelyik lehet a kettő közül.

Hogy a reptéren kétségbeesetten, hajnali fél háromkor a buszmenetrendre pillantva azt láttam, hogy ötven percet kell fagyoskodnom a hidegben, majd onnan még másfél órát utaznom három átszállással, hogy beléphessek az ajtómon.

Hogy egy kedvesnek tűnő lányhoz odamenve, aki egyedül bérelt taxit, egy megkérdezés és gyors angolra fordítás után azt mondta, hogy "Persze, ugorj be, amúgy is arra megyek!". Hogy a házamtól konkrétan 5 perc sétára szálltam ki a meleg autóból, és a forró zuhanyból kikecmeregve sírni tudtam volna, hogy milyen szerencsés vagyok.

Hogy igenis van értelme kedvességet és boldogságot adni az embereknek magunkból, mert egyszer majd visszakapja az ember. És a csodálatos benne, hogy sosem számít rá igazán.

---

(ezt a bejegyzést még át akarom olvasni meg kiegészíteni frissen, de most nagyon fáradt vagyok és nem érdekel, úgyhogy félkészen is kiposztolom)