elkerülési mechanizmusok és tanult tehetetlenség
Mókásnak tartják emberek amikor a "lét nehézségéről" beszélek nekik. Mintha 21 évesen nem lenne létjogosultságom fájdalmat érezni, szomorúságot vagy csalódottságot a világgal szemben.
Igen, aláírom, közel sem éltem még meg annyit, mint egy idősebb generációhoz tartozó ember. Nem tudhatom, milyen fájdalmak várnak még rám, de talán jobb is így.
A legtöbben azt az életutat járjuk, amit ha néha sántítva vagy kimerültem megpihenve is, de képesek vagyunk járni. És valahonnan mindig szerzünk annyi energiát, hogy felálljunk és folytassuk.
Vagy éppen nem.
Számomra ez a felállás elképzelhetetlen az elmúlt hónapok során. Mert azt érzem, hogy próbálkozhatok folyamatosan; remegő térdekkel, könnyes szemekkel húzom vissza magam az életbe, és mégis, egy pár pillanatig jó, aztán újra meg újra földbe tipródok. Tényleg ennyiről szólna az élet? Hogy megbánásoktól meggörnyedve, embereken áttaposva keresünk valamit, ami nem is létezik?
A folyamatos döntéshozatal fárasztó. A felelősségvállalás, az elköteleződések, a kapcsolatok. Igazából ezek mint fojtogató kötelek, amiket saját magunk tekertünk magunkra. Aztán ha már ennyire felelőtlenül magunkra vállaltuk ezeket, természetesen menekülni is akarunk előlük.
Ezért is értem meg a függőket, legyen szó alkoholról, szexről, pénzről, sportról, TikTokról, vagy kapucnijukat fejükbe hozó tinédzserekről. Mert ha egy pillanatra el tudunk tekinteni attól, hogy a hurok szorul a nyakunk körül, akkor máris könnyebb egy pillanatra.
De miért csináljuk ezt? Miért veszünk magunkra ennyi mindent? Miért nem tudjuk ezt egy egészséges határon billegtetni? Miért kell eljutnunk odáig, hogy menekülni akarunk a saját életünkből? Hogy nem tudjuk értékelni az a rengeteg szépet, ami körülvesz bennünket? Hogyan fékezzük meg magunkat saját magunk elől? Miért kell egyáltalán így lennie?
Persze, kérlek, nevess ki, amiért a lét nehézsége foglalkoztat. De mondd csak, szeretnél éveket tölteni azzal, hogy az egész eddigi életed összetört darabkáiból próbálsz meg kirakózni magadnak egy újat? Hogy biztos pontok vagy emberek nélkül ennyire végtelenül magányosnak érzed magad és csak magadra számíthatsz, mert igazából bármelyik pillanatban véget érhet bármelyik kapcsolatod? Hogy a saját határaidat sem tudva, vakon próbálsz meg nem megfulladni az élet előreláthatatlan, ötszáz méteres hullámaiban?
Hát hogyne, később csak még rosszabb lesz.
De jelenleg azt érzem, hogy így is majdnem beleroppanok a mindennapokba, nem hogy a jövőbeliekbe.
