függöny
Mindannyian menekülünk valamibe. Még akkor is, ha nem szeretnénk tudomást venni róla vagy nem ismerjük be, de egyszerűen menekülünk.
Mert egyszerűbbnek tűnik, legalábbis elsőre.
Menekülhetünk a társaságba a magány elől. Az édességbe az érzések elől. Az alkoholba a gondolatok elől. A pénz költésébe a biztonság hiánya elől. A képernyőnkbe a szeretethiányunk elől. A sportba az önutálatunk elől. A felsőbbrendűségbe a kisebbségi érzetünk miatt. A fizikai fájdalomba a félelem elől. Az élvezetekbe a halál elől. A sértésbe a megbánás helyett. A tökéletesen elképzelt párkapcsolatokba és ideális partnerekbe a saját hibáink elől.
És egy idő után mintha már függenénk ezektől a dolgoktól. Automatikus mechanizmusokká válnak és észre sem vesszük, hogy nélkülük már alig tudjuk elképzelni a mindennapjainkat. Az életünket.
Aztán azzal küzdünk, hogy felismerjük és leküzdjük őket és újakat találjunk helyettük, lehetőleg kevésbé károsakat.
Igen, én is menekülök. A képzeletembe. Az ételekbe. Az emberekbe. Az alkoholba. Az önfeladásba. A tökéletes definíciójának megteremtésébe, melyről mind tudjuk, hogy lehetetlen.
És elképesztően nehéz nem menekülni, az egyik legnehezebb.
Ebben a pillanatban szeretnék elmenekülni egy tökéletes társba. Aki megtart, amikor legszívesebben összerogynék. Aki gyengéden megcirógatja az arcom és letörli a könnyeim amikor fáj, és csak annyit mond: "Hidd el, jobb lesz. Lehet, hogy nem most vagy nem ezen a héten, de túl fogsz jutni rajta. Ha felhorzsolod a téred, annak is be kell varasodnia. Miért lenne ez másképp a lelkeddel?". Aki az éjszaka fárasztó sötétségében csak átölel és biztonságot teremt. Aki csendes jelenlétében megpihenhetek és feltöltődhetek.
Aki elfüggönyözni előlem a valóságot pár órára.