szemed világa
Szerencsésnek gondolom magam amiatt, hogy tudok szeretni. Hogy képes vagyok az odaadásra és az elfogadásra.
Azért is szerencsésnek érzem magam, mert eddigi - relatív - viszonylag rövid életem során több embert is megismerhettem és szerethettem, akik viszont szerettek. Lehet, hogy csak csak egy kicsit, vagy lehet, hogy nagyon. De szerettek.
Nem minden szerelem ugyanazon a hőfokon ég.
Van, amelyik lassan és pislákolva kezdi meg a fényadását, de kezdetben annyira remeg, hogy nem is látjuk tisztán, tényleg ég-e. Amelyben a kezdeti bizonytalanság az egész kapcsolatra kihathat, mert az eltussolt nehézségek, amiket a pislákolás izgalmában átléptük, később attól még ugyanúgy az utunkban fognak állni.
Van, amelyik perzsel, szinte felemészt. Az egész univerzumot magában hordozza; világok nyújtóznak egybe, bolygók ütköznek és olvadnak egymásba, mikor átveszi az uralmat a testünk és elménk felett. Amelyik után azt érzed, hogy üres vagy. Hogy valaki belenyúlt a mellkasodba és a szívedet megcsavarva és megszorítva kitépte a helyéről, és kisétált vele az ajtón visszanézés nélkül.
Van, amelyiket hiába készítettünk elő gyújtóssal és tökéletes máglyarakással, soha nem fog megpattanni a szikra.
Van, amelyiket alacsony hőfokon, lassan kevergetjük, de sosem lesz igazi az íze.
Sokféle létezik, el sem tudjuk képzelni mennyire sok. Hisz minden kapcsolódás egyedi és utánozhatatlan, megismételhetetlen és különleges.
--
Van egy játék, amit nagyon szeretek játszani. Csak én ismerem, én találtam ki, és rettenetesen élvezetes. Egyetlen egy szabálya van: hogy szabadjára kell engednem a fantáziámat. És persze, ez rémesen egyszerűnek hangzik, de határtalanul, minden negatív és pozitív gondolatot elfogadva és beengedve máris nehezedik a dolog.
A játék neve: szerelem első kézfogásra.
A játék célja: aktívan nyitottnak lenni az új emberekre, akik szeretnének velünk kapcsolódni, majd eldönteni, hogy szeretnénk-e az életünk részesévé tenni őket vagy sem.
A játék menete: amikor először találkozom valakivel és a szemébe nézve, kezét megszorítva visszaismétlem a nevét, elképzelem, hogy ez a pillanat későbbi életemben fontos lesz-e. Hogy ez a valaki, akinek már el is felejtettem a nevét, részét fogja-e képezni a jövőmnek. Ő lenne talán az az ember, akiben megnyugvást találhatok? Aki előtt felfedhetem majd az igazi énem? Esetleg ugyanebbe a szempárba meredve 10 év múlva kissé elérzékenyülve egy "Igen"-t mondok? Vagy teljességgel érdektelen lesz személye számomra és csak három percig keresztezték egymást életeink? Talán a jövőbeli társam már elve életem szerves része, csak nem gondolok rá úgy? Vagy több kapcsolaton kell még végigmennem és tanulnom, mielőtt kikötök és lehorgonyzok valaki mellett?
Szerintem van, amikor rögtön érzi az ember. Amikor valakinek a szempárjába merülve csillogást, játékosságot, kortól független fiatalságot és izgalmat lát, vágyva arra, hogy ezekhez a villanásokhoz történeteket is kapcsolhasson.
Vagy esetleg amikor egy másodperc alatt diszkomfort, félelem és undor lesz urrá rajtunk egy tekintetben való fürdőzésnél, és kezünket zsebünkbe mélyesztve illedelmesen továbbállunk.
Érezzük, tudjuk. Csak hinnünk kell neki.
De a pillanatnyi megérzéseken, gondolatban végigjátszott fantáziafilmeken kívül nem tudunk semmit egy ismeretlen emberről. Lehet, hogy hallottunk már ezt-azt, de valójában semmit sem tudunk arról a személynek a belső világáról, elképzeléseiről és ideáiról.
Vajon egy kézrázás után fel fog lobbantani bennem valamit? Vagy teljesen sivárnak fogom magam érezni, mint egy erdőtűz utáni puszta? Vagy abszolúte semmit sem fog kiváltani belőlem a közelsége és a nevét is elfelejtem?
Ezt sosem tudhatjuk. De számomra pont ettől olyan izgalmas.
