gólyabál

A gólyabál... mit is mondhatnék. Elég nagy kihívás errős a témáról írni, hisz ahogy kimondom ezt a szót, máris mindenkinek van egy tökéletesre csiszolgatott elképzelése; ahogy gyönyörű ruhában, hibátlan alakkal, élete szerelmével kézenfogva, a nagyterembe belépve egy egész estén át problémáit az ajtón kívül hagyva csak jól tudja érezni magát. Felhőtlenül nevetni, titokban csókolózni egy eldugott folyosón, mosolyogva koccintani a legközelebbi barátaiddal, fiatalságodat megélve a hajnal sugaraiban hazasétálva elmerengeni azon, hogy mennyire örülsz annak, hogy élsz. Hogy ilyen csodálatos emberek vesznek körül. Hogy megérkeztél egy biztos pontra az életedben. Hogy nem szenvedsz hiányt semmiben.

Nos, igen. Egy normális ember valahogy így képzel el egy egyetemista gólyabált. De csak mert megtehetem, és ezen a fórumon ahol senki elképzeléseinek sem kell megfelelnem és ténylegesen azt írok amit csak akarok, hagy osszam meg hogyan telt számomra a gólyabál.

Sajnos egy erős két óra késéssel topogtam a magassarkúmban a bál helyszínére, előtte egy rizis próbakajáláson voltam. Remekül éreztem magam ott, nehezen is indultam el, hisz ki akarná ott hagyni a munkatársait akikkel a magánéletében is imád lógni? Azt az érzést, hogy tartozol valahova és valami nagyobbnak a része vagy? Legtöbben amúgy is ezt az érzést hajszoljuk az életben, mert rettegünk a magánytól. Talán ezért volt kicsit keserű illata a villamoson való utazásomnak, mert éreztem, hogyha azt a társaságot ott hagyom, megint csak egy arctalan, kétségbeesett egyetemista embermassza részese leszek, és nem egy nagyjából kiforróban lévő, függetlenedő személyiség.

A nagyterem tele volt retro számokra táncoló lánycsoportokkal, a pult előtt méteres sorok álltak, a fullasztó elégedetlenség-szag csak úgy áradt a nő-dominált közeg mozdulataiból, ahogy megláttak egy-egy szebb ruhát, mélyebb kivágást vagy csinosabb derékformát. Körbeérve találkoztam egy baráti társasággal, táncoltunk, de egyszerűen csak rohadt kínos volt ahogy jobbra-balra kettőt lépegetve és kínos mosolyokat megeresztve az epilepsziát okozó fényvibrálásban próbáltuk jól érezni magunkat. Ismétlem, próbáltuk (ez teljességgel elveszti a spontán jó érzések lehetőségét, csak mondom).

Na sebaj, gondoltam megkeresem a két legfontosabb személyt az egyetemről, a vörös ruhás amazont és a bálkirály-jelölt szeretetgombócot, hátha őket látva majd el tudom engedni a szorongásomat és elégedetlenkedésemet önmagammal szemben a tökéletes lányok tengerében fulladozva. 

Miután rájuk találtam, a világ kicsit helyére billent. Nem éreztem magam már annyira magányosnak, és actually jól kezdtem érezni magam, ahogy a Mamma Mia-ra ugráltunk. Dobáltam a hajam, pont jó spiccesen ordítottuk a Wellhello dalszöveget teljesen hamisan, és ott voltam azokkal, akiket szeretek. Felszabadultam. Aztán egy vodka-shottal később (aminek még részegen is fájt az ára, nemhogy józanul) valami elpattant. Hirtelen egyedül maradtam, és a pár percnyi, felhőtlen túlvilági boldogságomból a mindennapi fájdalmaim és elbaszott önutálatom fojtogató dobozába zártam magam, ahonnan az este további részében már nem is tudtam kitörni, vagy egyáltalán egy segítő kézért nyúlni.

Valamilyen indokkal kimentettem magam a kint cigiző fiúk társaságából, és elindultam haza, könnyezve és letaglózva, hogy az életem, amit próbálok a két karommal összefogni és egybentartani, most hirtelen kicsúszott a kezeim közül, és a földről kell majd megpróbálnom újra összekaparni a darabjait.

Egy fél óra séta és abszolút ignorancia a világ felé kaptam még egy rugást az élettől, csak hogy biztosan úgy érjek haza, hogy azt kívánjam bárcsak elütne inkább valami. 

A magány. A magány, az mindennél erősebb. Mindannyian vágyunk a szeretre, a megértésre, az érintésekre, arra, hogy elfogadjanak minket. De a magányon semmi nem segít. Sem az alkohol, sem a társaság, sem a bezártság. Egyszerűen csak magányos vagy. És ez annyira, de annyira tud fájni, hogy az valami elképesztő. 

Ezután az igazán örömteli este után, a tiszta ruháimat a kanapéról a földre górva, kényelmetlen ruhában, elfojt sminkkel és egy óriási lyukkal a mellkasomban tudjátok mi jutott eszembe? Hogy mi volt az, ami a legjobban fájt?

Hogy nem voltam ott a legjobb barátom mellett, hogy vele örüljek amikor megválasztják bálirálynak. Hogy melegen átöleljem és nevetve a fülébe ordítsam a hangos zene mellett, hogy büszke vagyok rá és tudja magáról, hogy megérdemli.