ismerős ismeretlenek és hajnali mekizések
Tegnap éjszaka egy óra tájékában elköszöntem az Andersen pultosaitól, akik a zárás előtti percekben még éppen befejezték a kártyapartijukat. Még nevettük egy sort azon, hogy a következő vizsgám után őket is meghívom randizni, aztán egy tanáris férfiúval a hátam mögött elindultunk a villamosmegálló felé. Ahogy elbúcsúztunk és ő felszállt, hirtelen megkönnyebbültem, de üresebbnek is éreztem magam.
Azt éreztem, hogy az elmúlt egy-két órában erőltetnem kellett az érdeklődést, a srác abszolúte semmit nem kérdezett tőlem, még azt se hogy milyen napom volt. Egy kicsit lelki-szemetesládaként funkcionáltam számára szerintem, akire az aznapi terheit rárakhatta, és rettenetesen elfáradtam ebben a szerepben. Mondjuk az is igaz, hogyha én nem jelentkezem volna erre a szerepre, akkor nem is tudta volna ezt kihasználni.
A buszmegálló felé barangoltam, még nem akartam hazamenni.
Egy telefonját nyomkodó, gyanútlan, húszas éveiben járó, fekete farmerkabátos-bajszos-alterkinézetű sráctól megkérdeztem, hogy nem tudja-e mikor jön a kövi busz. Nem tudta, ezért mosolyogva "versenyre" hívtam, hogy a menetrendes applikációban vajon én vagy ő találjuk-e meg hamarabb, ami mint rögtön ki is derült: az éjszakai 2 perc múlva érkezik.
Partner volt a nyitottságban, amíg várakozás közben arról kérdeztem, hogy éppen merről merre megy, kedvesen válaszolt. Az egyik haverjának van egy zuzmó nevű kocsmája, ott voltak, aztán most nagyon megkívánt egy hajnali McDonald's-ot. Mondtam, hogy én is pont oda megyek, ha van kedve együtt is kajálhatunk és megtrécselhetjük az élet nagy dolgait.
Benne volt.
Felszállás után, zötykölődés közben megkérdezte, hogy mindig ilyen nyitott vagyok-e. Erre azt válaszoltam, hogy alapvetően nekem nem kerül energiába az, hogy például egy reggeli 8:30-as MatStatisztika órán előre menjek és behuppanjak egy magányos farkas mellé, akit nem ismerek. Máris nem egyedül kell szenvednem az utolsó sorban ahonnan a táblát sem látom, hanem támaszra lelhetünk egymásban. És lehet, hogy az a támasz a reggeli koránkelés utálatából és a statisztika iránti undorból épült, de mégis sokkal élvezetesebb végigcsevegni egy előadást és együtt elképzelni, hogy milyen lesz a vizsga után sírni, mint egyedül gondolkozni azon, hogy milyen szar az élet.
Pont így álltam hozzá az alter sráchoz is: sokkal jobb társaságban enni, hümmögni, hogy az éjszakai mekinél nincs jobb és nevetni ezen a furcsa helyzeten, hogy az élet egy órára összesodort minket, mint egyedül, fület bedugva youtube videókon elbambulni és szomorkodni, hogy milyen szar estém volt.
Majdnem zárásig ott voltunk, ami azért nagy teljesítmény, mert a Blaha Lujza téri meki 4-ig van nyitva. Beszélgettünk arról, hogy milyen volt az Indonéziában eltöltött egy éve, hogy milyen fura volt az esti találkozóm a tanáris sráccal, hogy milyen tengelyek alapján működik a világunk, és megszámlálhatatlan más téma. Megismertük egymást. A srác három hete jött ki egy 10 éves kapcsolatból, rendező, és egy pillanat alatt átlátott rajtam és én is őrajta. Tabuk nélkül beszélgettünk, nem kellett megfelelnünk egymásnak, semmi nem kötött össze minket.
Amikor két puszival elbúcsúztunk, abban maradtunk, hogy nem mondjuk meg egymásnak a nevünket, mert így minden itt elmondott dolog csak a kettőnké. Egy bizalmas burokban marad meg ott, a blaha meki egyik hátsó asztalánál.
Nem kell részleteznem, hogy ez a véletlen sokkal de sokkal többet adott hozzám, mint amiért (vagy inkább akiért) eredetileg eljöttem otthonról. Tükröt tartott nekem, hogy hogyan is működöm a mindennapokban, segített feldolgozni az estét, meghallgatott, természetes odafigyeléssel és kíváncsisággal fordult felém. Egyenlőek voltunk, nem volt alá-, vagy felérendeltség. Egyikünk sem terhelte le a másikat, egyszerűen csak léteztünk és élveztük az ismerkedés varázsát és az együttlétet.
És ez csodálatos volt.
Könnyű.
És felszabadító.
Mindehhez csak annyi kellett, hogy megtegyem az első lépést, és megkérdezzem, nem tudja-e mikor jön a következő busz.
Elég király, nem?