búcsú
Ahogy most hajnali fél négykor pötyögök a félhomályban, kezdek megnyugodni. A sírás még kicsit szaggat belülről, a légzésem továbbra is egyeletlen, a könnyeim még mindig nem száradtak meg az arcomon.
Rengeteg, elmondhatatlanul sok dolog van most bennem. Elmondhatatlanul sok.
De megpróbálom elkezdeni a legelején és darabokra tördelni, hátha így kicsit könnyedebbnek fogom magam érezni.
1. Félek.
Rettegek, hogy ez életem jelentéktelen, teljesen eldobható és hasztalan. Hogy az emberek akik körülöttem vannak - vagy akár csak belekóstolnak az életstílusomba - azt gondolják, hogy teljesen feleslegesen vagyok jelen az életükben. Hogy lecserélhető vagyok, és pótolható. Semmirekellő. Félek, hogy egyszer csak mindenki azt fogja mondani körülöttem, hogy meguntak és elegük volt; és pontosan úgy fognak kisétálni az életemből, ahogy az apukám pár éve: könnyedén eldöntve, hogy nem vagyok fontos számára, nem kellek neki, mert sokkal fontosabb dolgok is vannak az életében, mint én.
2. Otthontalannak érzem magam.
Az eredetileg kamaszkorom biztonságát garantáló ház falai már tizenéves korom óta fojtogató közeget nyújtottak számomra, kifejezetten onnantól kezdve, hogy abúzus ért.
A parázsló cigarettavéget kerestem a kertre néző ablakon át évekig, hisz mindig meg kellett róla bizonyosodnom, hogy valaki nem hallgatózik e a sötétben tudtom nélkül.
Az ósdi kanapé folyton arra emlékeztetett, hogy ruhák nélkül nem érezhetem magam biztonságban, mert mi van ha apa jön, és filmnézés közben elkezdi simogatni a combom.
A hideg falak, amiknek évekig csak szorosan háttal tudtam aludni arra emlékeztetnek, hogy sosem lehetett tudni, hogy mikor és ki töri rám az ajtót. Folyamatos készültségben kellett lennem, és az egyetlen biztonságot a falak nyújtották, hisz onnan semmi meglepetés nem jöhet, amiről nem tudok.
Az ajtó, amit édesanyám boldog díszletekkel és koszorúkkal díszít az év mindennapján, lesokkol. Akárhányszor csak átlépem a küszöböt, végighúzom az egyeletlen fakeretet a szőnyegen, eszembe jut, hogy itt volt az a pillanat, amikor apám búcsúzásképp végigsúrolta kezét nyakamon és nyálas csókokkal borította be, pont úgy ahogy, egy undorító, olcsó szeretőnek szokták. Mai napig nem tudom magamról lemosni az érintését.
Ebbe a házba nem tudok visszamenni nem csak gondolatban, de gyakorlatban sem.
Ott van a régmúlt szabadság földje, a nyolcadik kerületi lakás. Hatalmas ajándék volt 18 évesen, hogy el tudtam kerülni a családi házból, azonban most, még három évvel később sem tudom magam otthon érezni itt.
A fény nem igazán kukucskál be az ablakon, folyton a takarékos villanykörték álmos fénye világítja meg a megsárgult falakat. A bejárati folyosón terjengő konstans gyomorforgató bűztől hánynom kell, néha még az ajtó alatt is bekúszik. A levegő sem barátkozik errefelé, de amikor nyitva van az ablak legalább megismerjük egymást. Sajnos kedves kis barátai, a cigányok fülszaggató egymással üvöltözése, a hajléktalanok értelmetlen felordításai, a busz fülsiketítő hangja 7 percenként, és a teljesen indokolt utcazajok a levegőmozgással együtt bejárnak a nyitott ablakon keresztül. A lakótárs, akinek semmi, soha nem elég jó, és mindennapos megalázkodásban és fejethajtásban kellett léteznem jelenlétében. Énem legnagyobb részét teljes mértékben feladva az iránta tanúsított tolerancia jegyében sokszor megnémultam és elnyomódtam belülről, azonban ennek jelenleg végeszakad.
3. Magányos vagyok.
A sorozatos visszautasítások, alantas mosolyok, kihasználó beszélgetések és fals remények kavalkádjában elfelejtettem, hogy ki is vagyok valójában. Magamban nem találok szeretnivalót, így minden elvárást és vágyakozást egy ideális férfiképbe sűrítek bele, ami igazából sosem fog eljönni.
4. Minden egyes másodperc minden egyes tizedrészében aggódom a megélhetésem miatt.
Nagyjából háromnegyed éve szükségem lenne egy új edzőcipőre, de annyira drágának találom őket, hogy inkább hozzá sem kezdek a keresgéléshez. Mert egyszerűen nem tudom megoldani, hogy a havi fizetésem egyharmadát egy cipőre költsem. A ruháim 80 százaléka még gimnáziumból van, természetes, hogy nem tudom nőiesnek érezni magam, ha mindegyik pólóm fekete és férfiszabású. Heti bevásárlást nem tudok tartani, mindig csak veszek egy müzliszeletet vagy három zsemlét esetleg egy smack levest, mert egyben nincs rá annyim, hogy kifizessem.
5. Azt hiszem valamilyen szinten alkohol problémáim lehetnek, vagy csak rémesen rettegek, hogy az lehet.
Az elmúlt egy hétben - egy nap kihagyással - minden nap alkoholt fogyasztottam. Csütörtökön gólyapiknik volt és a hallgatói önkormányzat embereivel tartottunk ismerkedős estet az elsőévesek számára, kötelező volt a részvétel. Pénteken és szombaton a Balatonon voltam lelkigyakorlaton, ahol mindkét estét heves hitvitákkal, szalonnasütögetéssel és fröccsözgetéssel párosítottuk. Vasárnap Bombanők éves csúcstalálkozó volt, ahol egy gimis projekt alatt összekovácsolódott lánytársaság aperolozta minden aktuális nehézségét, örömét és mindennapjait az éjszakába. Hétfőn közös szervezésű margitszigetezés volt a gólyákkal kiscsoportban, ahol ugyancsak ráhúztunk néhány sörre. Az egy héttel ezelőtti csapatépítőről ne is beszéljünk, ahol ingyen fogyasztva délután 2-től öntöttük magunkba a feleseket.
Persze-persze, ez csak életkori sajátosság. Mindenkinek ilyen huszonévesen egyetemistaként.
Csak tudod mi a baj?
Hogy nekem minden hetem így néz ki, csak más-más apropókkal.
6. Elfáradtam.
Annyi de annyi változás történt az elmúlt egy évben, hogy nem állok készen még ennyire. Szakítottam valakivel, elkezdtem az egyetemet, egy teljesen más életstílust vezetek, munkahelyem lett. Életemben először keményen tanultam, rengeteget szorongtam és emiatt dolgoztam, mert máshogy nem megy. Társaságokat hoztam össze, körökbe léptem be, pár szár emberrel egészen simán elbeszélgettem. Elköltöztem otthonról. Szerelmet vallottam valakinek, és összeroppantott azzal, hogy kinevetett. Egy héten beül felmondok, munkahelyváltásban vagyok és vasárnap kollégiumba költözöm.
Olyan érzés, mintha nem lennének állandó dolgok az életemben, mert mindenhová csak rohanok, vagy késében vagyok. Ha szerencsém van, hazaesek egy 10-12 órás alvásra hetente egyszer és megpróbálom beosztani egy hétig. Egy szórakozásnak szánt estékből egy ideje már csak annyit érzékelek, hogy indulás előtt zuhanyoztam, és hazaérkezve ugyancsak nekidöntöm a fejem a tus csempének. Egyszerűen nem tudok mindent és mindenkit megjegyezni, pedig rendkívül próbálkozom.
7: Összegzés.
Nem véletlenül fogytak el a könnyeim, és a testemet már nem rázza a zokogás. Kiadtam magamból amit csak tudtam, nem tudom magammal hordozni tovább őket. Egyszerűen képtelen vagyok. Itt, ezen a piszkozati lapon hagyom őket, ezeket a súlyos gondolatokat és élményeket, elbúcsúzom tőlük, mert nagy százalékukkal nem tudok mit kezdeni.