sok(k)

Szerző:
Lassan két hónapja, hogy nem szenteltem időt az írásra, pedig egészen sok mondanivalóm lett volna. Mégis, a mindennapok sűrű, rohanós, percről-percre betáblázott útvesztőjében nem figyeltem magamra, nem emésztettem meg az aktuális nehézségeimet, és valamilyen szinten biztosan ezért csattant ki a mai este folyamán. 

De kezdjük a legelején.

---

Hogy őszinte legyek, a tegnapi nap istentelenül bedzsindzsikéztem (csak hogy egy ilyen szép, elfuserált szóhasználattal éljek). Délután 6 körül a pázmányos gólyáimmal és a tutor koordinátorokkal kezdtük az ismerkedős "üdv a pázmányon" programot, ahol kínosan bemutatkozó beszélgetést tartottunk és fröccsöztünk. Aznap még elígérkeztem a szabadnapos munkatársaimhoz, úgyhogy kilenc után nem sokkal felpattantam a villamosra, és rettenetesen nagy késéssel loholtam Budára. 
A Móricz Zsigmond körtér nagyon sok emléket hordoz számomra, mert egy olyan személyre emlékeztet az egész környék, akitől elképesztően sokat tanultam magamról, a világról, a felnőttségről, a szerelemről, barátságról, és a feltétel nélküli elfogadásról. Ahogy bandukoltam a Feneketlen-tó partján (vagyis inkább rohantam, még mindig késésben) lehetetlen volt félretennem az emlékeimet, az érzelmeimet. Teljesen elöntött a nosztalgia és a vágyódás valamire olyasmire, ami igazán sosem volt az enyém.
De mivel késében voltam, ezért a tornádót ami belülről szaggatott szépen bedobozoltam és lezártam, mert kezdődött a szombat esti szórakozás.

Az újonnan nyílt Este11 nevű hely ijesztően előkelő volt az egyetemista-sportcipős énemnek, az áraktól is megijedtem kissé, hisz alapvetően nem szoktam hozzá a magas színvonalú vendéglátó egységekhez. Meg akartam felelni, nem akartam kitűnni és a komformitást választottam: a vésztartalék tízezresemből vettem egy majdnem ötezres üveg bort és egy mártogatós előételt hasonló ársávban. Valahogy később mégse volt olyan jó íze annak a remek Irsainak. 
Ugyanis arról elfelejtkeztem, hogy a társaság ami körülvett, dolgozó felnőttekből áll. Nem egyetemisták, nem poharaznak óránként 1300-ért, hanem fix megélhetésük van. Én voltam a legfiatalabb, a hét emberből 30 fölöttiek is voltak, ami egyébként a mindennapokban egyáltalán nem is érzékelhető, hisz jól elvagyunk, esetleg beülünk egy sörre vagy együtt dolgozunk. De a fenszi kerthelységben, egy magas bárszéken feszengve a rohanástól kifulladva nem tudtam megnyugodni belülről. 
Nem éreztem magam odavalónak. Az első percben vissza akartam volna fordulni a biztonságos közegemhez. Aztán természetesen az új embereket megismertem, beszélgettünk, feloldódtunk és már nem volt annyira félelmetes a helyzet, de kifejezetten sok energiámba telt, hogy ne érezzem így magam.
Az este további része jól alakult, végre sor került egy rég várt lelkizésre, továbbmentünk egy sörházba a hetedik kerületi bulinegyedben és kezdtem megnyugodni. Az estét 2500 forintos gyrosszal zártuk, ami habár jól esett a testemnek, mégis fájt a lelkemnek. Két barátomat meg is hívtam egy-egy tortillásra, mert úgy éreztem ettől biztos egyenlőbbnek érzem majd magam velük szemben (ami persze nem így lett, a bankkártyás megtakarításaim pedig vészesen kezdtek megcsappanni).
Összegezve sűrű volt az este, mindenféle érzelmekben gazdag, de végtére is nem bántam meg, hogy elmentem. Hatalmas leckét tanultam meg, amit sosem szeretnék elfelejteni. 
Mások vagyunk. Mások az anyagi körülményeink. Mással töltjük a mindennapjainkat és másról szól az életünk. És ez rendben van, hisz tudom, hogy egyszer én is eljutok majd arra a megélhetési szintre, mint ők. De nem szabad elvárnom magamtól, hogy egy teljesen ismeretlen kulturális közegben egy 30 éves, teljes munkaállásban dolgozó emberhez hasonlítsam magam és szégyenkezzek. 
Nem ugyanott tartunk.
Semmilyen szempontból. 
És ez rendben van.

De amiről alapvetően írni akartam, az a másnap volt. Egy pár óra alvás után sorozatot néztem és gyógyultam a hajnali ötórás hazaérkezésből, dél után nem sokkal pedig reggeliztem egyet az egyik legjobb barátnőmmel. Sok téma felkerült, sok minden megmozdult bennem a beszélgetésünk hatására, de mennem kellett dolgozni 5-re, úgyhogy csak elraktam az "Elolvasott, válaszra vár" lelki fiókomba.
Kissé fáradt voltam, nem hoztam a szokásos pultban táncolós energiámat, de nem is bántam, mert jól esett a csend és a mechanikus munkafolyamat. 
Azonban este, 9 óra után nem sokkal a terasz egyik asztalánál ülő külföldi fiúcsoport tagja kiadta magából a félig megvett hamburgerét - és valószínűleg az egész napi fogyasztását is -, amiről nekem csak más vendégek szóltak. 
Előre is elnézést kérek, ha túl szókimondó és grafikus a leírás, de egyszerűen muszáj vagyok kiiírni magamból.
Épp mentem kifelé egy félig teli tálcával és egy kedves párocska mögém mutatott, én pedig azt hittem elájulok. A rácsos, háttámlás pad eleje-hátulja, az asztal, a föld az asztal egyméteres körzetében, minden olyan volt. Cafatok és undorító hányásszag csöpögött mindenhonnan, én pedig lesokkolódtam. Bent szóltam a pultfőnöknek, aki annyit mondott hogy "Aha, hát Virdzsi... Figyelj, sok sikert hozzá."
Gumikesztyűt húztam, forró vizet engedtem és robot üzemmódba kapcsoltam. 10 perc volt, de életem egyik legmegalázóbb 10 perce.
Tudnám részletezni a folyamatot, de szerintem nincs rá szükség. Nagyjából hatszor kellett ki-be mennem, hogy a felmosó vizét locsolva az utcára kerüljön a maradék és ne a járdán maradjon, a padról és az asztalról kézzel kellett a kukába takarítanom.

Háromszor mostam meg fertőtlenítővel, aztán szappannal a kezem egészem a könyökömig, de a szégyent mégsem tudtam lemosni magamról. Tekertem egy cigarettát is kimentem szünetre, semmi nem érdekelt. A hátsó személyzeti udvar legsötétebb falának támaszkodtam, nem tudtam leülni. A kezeim és lábaim remegtek és csak arra tudtam gondolni, hogy valakit muszáj felhívnom. Valakitől muszáj megnyugtatást és pár kedves szót kapnom, mert különben nem tudom végigcsinálni a műszak elkövetkezendő négy óráját. 
A füst ellepte az arcom, de nem tudtam mit csinálni, patakokban folytak a könnyeim. Folyamatosan az ismétlődött a fejemben, hogy "Tényleg ennyire lennék képes? Négy nyelvet beszélek, kiemelkedő szociális érzékem van, és viszonylag intelligensnek tartom magam. Miért vagyok itt? Óránként 1300 forintért? Ennyire lennék jó? Hogy a másik munkahelyemen vécét pucoljak és itt meg hányást takarítsak? Ennyire tartom magam? Ennyire becsülöm magam? Mit keresek én itt?"
Sírtam és rázkódtam, úgy, mint nagyon régen.
Fájt.
És eldöntöttem, hogy szeptembertől itt felmondok. Nem mintha a reggeli 8-as óráim mellett élhető lenne a hajnali hármas hazaérkezés, de mégis, rádöbbentem, hogy ennél többet érdemlek. Ennél többre vagyok képes. Ennél jobban kell szeretnem magam.

---

Ahogy most hajnali háromkor körülnézek a szobámban, a belső lelkivilágomat látom visszatükröződni. Az elmúlt egy hét ruhái a földön, a széken és mindenhol szétdobálva vannak, használtan és megtépázottam. A szemetest tegnapelőtt a bátyám véletlenül felborította, és azóta nem állítottam fel. Július eleje óta nagyjából csak aludni járok haza, a vizsgaidőszakos jegyzeteim és ötletekkel teleírt papírjaim szétszórva az íróasztalon. Egy fiók kihúzva és földre esve, mert egy kényelmes cipőt próbáltam keresni, amit először is meg kéne vennem. A gördeszkám szomorúan porosodik a sarokban a teli szennyeskosár mellett, szinte kérlel, hogy guruljak rajta. Felakasztva a gyönyörűszép új táskám amit a nővéremtől kaptam két hete, de nem volt időm megsétáltatni, mert mindenhová csak rohanok és késében vagyok és...
Elfáradtam.