saját fogkefe

Ülünk a lépcsőn egymás mellett, fejem a vállán. Kezünkben cigaretta parázslik, a szeptember végi csípős szellő összeborzolja a hajunkat. Az éjszaka lágy zajai távol vannak tőlünk és semmire sem figyelünk, mert csak ő létezik meg én. Azt mondja fogalma sincs mi ez az érzés, hogy ez valami megfoghatatlan és ilyet még sosem érzett. A világ helyére billen ha együtt vagyunk, az akadályok mind leküzdhetőek, ha ott vagyok mellette. Tökéletes, egyenrangú és építő. Azt mondom neki, hogy habár nem akarok sablonos lenni, de valamiért ezt már több ezren foglalták dalba, vetítettek róla filmet a moziban, és szerintem ezt úgy hívják, hogy szerelem. Hitetlenkedve rám néz, magához húz és a világ legédesebb csókjával ajándékoz meg a hideg kövön ücsörögve. Az atmoszférában a láthatatlan porszemek megállás nélkül keringenek fénylően, a hold egy bágyadt mosollyal int búcsút a hajnalnak. Átkarol, ölelése mint egy meleg takaró ami alól sosem akarsz kibújni, mert annyira biztonságban érzed magad. 

Természetes és természetfeletti ami vele érzek. Ennyire magától értetődően még sosem lehettem az igazi önmagam valaki mellett, és ennyire őszintén még sosem szerettem valakit.

A vele eltöltött idő most is csodálatos volt. A fürdő párától súlyos levegője sikamlósan ölelt körül minket, később az ágy kerete tartott meg a végtelenbe zuhanástól. Az érintések a legnagyobb tiszteletet kommunikálták, a szavak az elfogadást és a bizalmat hirdették. A nap végén a piros fogkefém az övéje mellett pihent meg a vízfoltos pohárban, a nyitott ablakon át az ébredező villamosok csicsergése szűrődött be. A fejem újra a vállát súrolta, a lábaink összegabalyodva hevertek a matracon, és habár a szívünk két teljesen más ritmusban vert, de mégis egymás mellett talált nyugovóra.