élet?

Szerző:
Ahogy ülök a szakirodalom felett fél tizenkettőkor, kócos hajjal, techno-t hallgatva, kiégve és síráshoz közeli állapotban, valahonnan megérzek egy finom illatot. Észre sem vettem, hogy a rajtam lévő pulcsiból árad, a kötött, kedves kis őszi darabból; öblítő és női parfüm megnyugtató keveréke.

Ma reggel az egyetemre menet annyira siettem, hogy dzseki nélkül szaladtam el. A második órán már annyira dideregtem a hűs épület falai között, hogy a mellettem ülő barátnőm pulcsiját kölcsönkérve magamra húztam és hálás mosollyal pislogtam rá a barna szövet garbója mögül. Óra után azt mondta - habár ez az egy pulcsija van vele a koliban Budapesten - de maradjon nálam, nekem most nagyobb szükségem van rá, neki úgyis van kabátja. 
A pulcsi egész nap rajtam volt, a délutáni rohanáson át az esti három órás előadáson keresztül, a mostani szenvedésemig. Alatta egy nagy fehérméretű férfi pólót viseltem amit derékban kötöttem meg, és nagyon kedves számomra. 
Ekkor jutott eszembe, hogy mennyi de mennyi ember segít, terelget, gondoskodik és támogat folyamatosan a mindennapokban, illetve a háttérből is az életemben, néha úgy is, hogy észre sem veszem.
 
A szobatársam ma este fél 11-kor elém rakott egy adagnyi gőzölgő csirkemellet, csak hogy valami meleg is jusson a szervezetembe és ne essek össze.
A barátaim nap mint nap ölelésekkel bombáznak az egyetemen, megsimogatják a hátamat ha látják, hogy megtörtem kissé, és azt mondják, büszkék rám, és minden rendben lesz.
Az egyik testvérem telefonon hív, hogy minden rendben-e, nem vagyok-e túlságosan túlterhelt és biztos jó lesz-e ez így. A másik könnyező szemekkel mondja az éjszaka fényében egy jó ital mellett, hogy bármiben ott áll mellettem, legyen szó tényleg, akármiről.
A kedvesem minden reggel gyönyörűnek vagy szerelmemnek becéz, és azt mondja: alig várja, hogy lásson, legyen az akármikor is, és kitartást kíván a napomhoz.
A volt munkatársaim fáradt szemekkel mosolyognak rám egy gyors cigiszünetben, és örülnek a sikeremnek. Hogy haladok az utamon és hogy bármikor várnak vissza, ha biztonságra és támogatásra van szükségem.
Az édesanyám mindig ott van a vonal másik végén, legyen szó bármilyen lehetetlen kérdésről vagy időpontról is.
A barátnőm egy rózsaszínű sebtapaszt tesz a jobb alkalomra, ha arra van szükségem. Hogy ameddig túl nem jutok ezen a nehéz időszakon, addig inkább erre a kis elképzelt felületi sebre figyeljek, és ne a mélyen háborgó tengerre.
A tanáraim kivirulnak ha meglátnak, és örülnek ha köreikben köszönthetnek, mert teljesen lenyűgözi őket a lelkesedésem és odafigyelésem.
Még a portás is vigyorogva integet ki az ablakon, ha hajnalban egy mekis zacskóval a kezemben sétálok a Mikszáth Kálmán téren és meglát.

Az egyetlen kérdésem akkor az lenne, hogy én mégis hol vagyok ebben a történetben?
Miért nem tisztelem és szeretem magam annyira, hogy megadjam magamnak azt, amire vágyom?
A szabadidőt, a pihentető alvást, a kielégítő és tápláló étrendet. Az olvasás és sport örömét, a szépség és személyes higiénia adta jó közérzetet, a szellemi- és érzelmi megnyugvást, amit kulturális eseményekből nyerhetnék.
Mikor fogom azt mondani, hogy többet érdemlek ennél?
Hogy alapvetően én szeretnék lenni saját magam számára az első, és csak akkor adni, ha először magamnak is tudok adni. 
Még ha ez egy egészséges önzőség is, megtehetem ezt? Lehetek önző?
Megtehetem, hogy saját normáim szerint élem az életem, és nem mindenkinek megfelelek?
Meg?
Hát akkor miért nem teszem?