deklaráció

Az elmúlt időszakban nem írtam, és még nem is az, hogy sokat, hanem kifejezetten semmit. Voltak említésre méltó gondolatfoszlányok, kedves elképzelések az életem "minden jó" szakaszáról, de egyszerűen képtelen voltam ezeket szavakba önteni és leírni.

Arra jöttem rá, hogy mostanában nem hallom a saját gondolataimat. 

Annyi ember, történet, eszme és tennivaló vesz körül, hogy képtelen vagyok teret hagyni a saját elképzeléseimnek.

Ez már egy emelkedettebb állapot ahhoz képest, amikor fizikailag nem tudtam magam köré határokat vonni, de most jött el az idő, hogy mentálisan is megerősítsem magam.

Mert igenis szükségem van arra, hogy meditáljak legalább 10 percet egy nap.

Szükségem van arra, hogy reggel az egyetemre menet zenét hallgassak, és felkészüljek az előttem álló napra és a feladataimra.

Szükségem van arra, hogy egy vasárnap délutánt úgy töltsek el, ahogy az nekem komfortos, még ha az alvásból vagy olvasásból is áll; egyedül.

Szükségem van arra, hogy a legjobb barátaimmal való beszélgetésnél felismerjek magamban élményeket, és ezeket ne csak sablon szerűen meséljem el, mert már előtte öt embert ezzel szórakoztattam.

Szükségem van arra, hogy egy élményt az adott pillanatban meg tudjak élni, mert abban a pillanatban három másik gondolati síkon pörögve és érlelődve reménytelen, hogy teljes életet tudjak élni.

Szükségem van arra, hogy a saját gondolataimat megértsem és az egyéni érzelmeimet feldolgozzam, mert anélkül lehetetlen, hogy adjak magamból másoknak.

Szükségem van arra, hogy saját magamat helyezzem előtérbe ilyen szempontból, minden szempontból. Hogy ne szorongjak olyan dolgokon, amit úgysem vagyok képes megváltoztatni.

Sokat fejlődtem az elmúlt egy évben, sőt, az elmúlt 21 évben. 

Eljutottam egy destruktív mindennapi életvitelből egy viszonylagosan építő jellegűbe.

Eljutottam a minden másodperces önfeláldozásból egy határozott jellem folyamatos fejlődési szakaszába.

Eljutottam egy magányból a társasági magányba, ami ugyancsak nem vezet előre, de legalább abból már lehet kiemelkedni.

Szükségem van arra, hogy halljam a saját gondolataimat, és ne csak észrevegyem őket, hanem tudjam interpretálni és értékelni azokat.

Akármilyen nehezemre is esik ezt kimondani, de szükségem van az egyedüllétre, mert ebből tudok táplálkozni. 

Sok mindenre van szükségem, még ha a mindennapokban úgy tűnik, hogy mindenem megvan.

Saját magam, az erőm, az odafigyelésem és a szeretetem nélkül mégiscsak semmilyen vagyok, mert mások határoznak meg.

Én vagyok az első magam számára, essen ez bárkinek rosszul, íme, elfogadom és felelősséget vállalok érte.

Az én igényeim élveznek primátust, és nem mindenki másé.

Amen.

(csend)