Nevetni tudni
Belépünk a terembe, ahol egy Eminem szám üvölt a hangszórókból. A futópadok mellett balra sétálva a "ketrec"-ben kezdünk el először súly nélkül, aztán súlyokkal guggolni.
Kicsit még izgulok. Először vagyok itt és minden nagyon új.
Ahogy telnek a percek és egyre jobban bemelegednek az izmain, már nem csak a zavaromat palástolva nevetek, hanem alkalomadtán igazából is.
20 perc után már lélekben is azt érzem: megérkeztem.
Itt vagyok.
Idő, csak arra fenntartva, hogy fejlesszem magam: a testem, a tűrő- és állóképességem, a fókuszom.
Koncentrált vagyok, és még ha egy-két feladatnál könnyekkel győzőm is le saját magam, de elkezdtem. Megtettem az első lépcsőt afelé, aki lenni szeretnék.
Az edzés végét jelentő nyújtás előtt még beszuszakolunk egy 15-20 perces levezető gyaloglást/futást is, amire először vonakodva, ímmel-ámmal mondok igent. Fáradt vagyok, nyűgös, alig érzem a lábaimat és már járni is alig tudok, nemhogy még futni!
Megadva magam a géppark hátsó szekciójából elindulunk a futópadok felé, de először - a félemeletnyi szintkülönbség miatt - 3 darab lépcsővel kell megküzdenem a végcélom elérése érdekében. Nem viccelek, a lábaim remegnek, a combfeszítő- és hajlító izmain is csak annyit nyögnek ki, hogy "kösz nem, légyszi most már vigyél haza".
Életem legnehezebb három lépcsőfoka volt, komikusan megváltozott a világról alkotott véleményem. A jövőm is lepergett előttem mire nekiveselkedtem: egy közeli gépbe kapaszkodva tettem meg az első fokot, majd a másodikat.
Ahogy ráléptem a bal lábamra, majdnem összeesetem. Az utolsó szál izomrost is tiltakozott az ellen, hogy tovább terheljem, hisz olyan szinten erőltettem túl magam ezen az edzésen, mint nagyon régen.
A harmadikat meglépve a lábam fel is adta és összecsuklott alattam, fél-térdre ereszkedve nevettem el magam. Hangosan, a fejemet rázva nevettem saját magamon és a nyomoromon, egyszerűen már nem voltam képes komolyan venni magam. Ennyi, kész, Virágnál leoltották a villanyt, csak röhögni tudtam.
Jobbra tőlem egy ijesztően nagy bicepszekkel rendelkező úriember egy gépnek támaszkodott és egy sportmelltartós lánnyal flörtölt, egyikőjük sem nézett rám. Utolsó energiámat összeszedve fellendítettem a karom és szótlanul, de hatalmas vigyorral a számon segítséget kértem, a szemem azt üzente "légyszi légyszi húzz fel, ha egyedül próbálom meg még eltöröm valamimet". A piros pólós srác mosolyogva fogta meg az alkarom és húzta fel testem teljes súlyát a földről, örök életemig hálás leszek neki.
Még mindig hitetlenkedve ráztam a fejemet mikor odaértünk a futópadokhoz, de a számon továbbra is egy oldalmosoly húzódott.
Aztán megint elnevettem magam.
--
Szerintem az élet sokszor dob elénk kihívásokat, gurít elénk kikerülhetetlennek tűnő hegyeket, néha még térdre is tud kényszeríteni.
Ami nem mindegy az az, hogy hogyan is állunk ezekhez a nehézségekhez, és hogy milyen nézőpontot választunk.
Megszégyenülve és csalódottan hagyjuk ott az egészet? Vagy értékelve az eddigi utazásunkat és fejlődésünket a nagyobb célra fókuszálunk, megállunk egy percre, nyugtázzuk, hogy hol is tartunk most, aztán felállunk és folytatjuk?
