Szelek szárnyán
Fekszem egy vizsga után az ágyamban, a kék plédem alá a világ problémái már szerencsére nem férnek be. Egy sorozatot nézek, de egyszerűen képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a mellkasom helyén pulzáló ürességet. Pörgetem magamban a nap eseményeit, gondolkozom mióta érzem így magam, miért érzem magam úgy ahogy.
A legjobb barátom nevetése jut eszembe, az, ahogy felnéz közben a plafonra és kicsit hátradöntve testét beleengedi magát a pillanatba. Rajtam garbó van, rajta télikabát, éppen indulóban van, valamiért sürgetve is érzem magam. Mindkettőnk figyelme szétszórt, máshol vagyunk, de azért egy gyors öleléssel odasúgjuk egymásnak, hogy nemsokára találkozunk. Elmegy, siet.
Azt hiszem ez a pillanat teljességgel leképezi a kapcsolatunkat: én, vékony kis védőrétegben, de szívemet-lelkemet megnyitva várom, hogy visszatérjen, ő pedig vastag kabátban, néhol egy-egy számára ijesztő közelkerülés és lélek-kapcsolódás után elrohan.
Olyan érzés, mintha a szemeim előtt csúszna ki kezeimből egy selyemkendő. Először csak lassan, vonakodva indul meg, majd a gyengéd puhaság emlékét hátrahagyva maga után könnyeden fújja tovább a szél.
Tudom, hogy ott van. Tudom, hogy jól van. De már nem az én kezemet melegíti.
Tudom, hogy ott van. Tudom, hogy jól van. De már nem az én kezemet melegíti.
Tudom, hogyha az élet úgy hozza, még találkozunk. Azt is tudom, hogy a "mikor"-on és "hogyan"-on nem érdemes gondolkozni.
Csak elengedni, hagy menjen arra, amerre szeretne.
És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj. Értéket elveszíteni gyötrelmes, főleg, hogy közel sem fizikálisan megfoghatóról beszélünk.
De már nem ragaszkodom hozzá, nem próbálom magamhoz láncolni.
Elengedtem.
Mert szeretem.
