Úgy érzem álarcot hordok és szerepet játszok.

Szerepet játszok, amikor a mosolygós, támogató barátnő vagyok, akire számítani lehet.

Szerepet játszok, amikor egy kiengyensúlyozott vezető vagyok, akire számítani lehet.

Szerepet játszok, amikor motivált és mosolygós munkaerő vagyok, akire számítani lehet.

Szerepet játszok, amikor szobatárs vagyok, akire számítani lehet.

Szerepet játszok, amikor csillogó szemű diák vagyok, akire számítani lehet.

Szerepet játszok, amikor testvér vagyok, akire számítani lehet.

Szerepet játszok, amikor legjobb barátnő vagyok, akire számítani lehet.

Szerepet játszok, amikor tükörbe nézek, amikor a gondolataimba merülök, vagy amikor egyedül vagyok.

Álarcot hordok, amit még magam előtt sem vagyok képes levetni. Hazudok a megnyugtató mosolyommal, a kisimult lelkivilágommal és a megbízhatóságommal.

Legszívesebben tombolnék, dühöngenék, őrjöngenék, hogy megint ennyi mindent vállaltam magamra. 

Legszívesebben sajnálnám magam, leülnék a minden nap zokogó, összetört testem mellé és megölelgetném, megsimogatnám, és azt mondanám neki, hogy "Ne félj, minden rendben lesz.".  Reményt adnék neki, hogy "Egyszer majd jobb lesz!" és hogy "Egyszer véget ér!".

De tényleg ezt szeretném? Hogy véget érjen? Úgy talán könnyebb lesz? Amikor már semmire sem kell figyelni? Semmilyen határidőt nem kell betartani? Senkivel nem kell kapcsolatot építeni? Nincs több szorongás?

Könnyebb lenne, persze. Nyilván nem megoldás, nyilván nem tennék ilyesmit.

Csak mégis: hogyan várok el változást magamtól, ha semmiből sem tudok lejjebb adni?

Miért érzem magam elveszve, amikor az életem sínen van? Miért érzem azt, hogy legszívesebben a sínen lennék inkább?