Egy felejthetetlen este
Mint ahogy a cím is rendkívül sablonosan utal rá: egy meghatározó és nem mindennapi élményben volt részem 2023. május 17.-én, szerda este.
Sok embernek ez csak átlagos szerda lehetett, egy szimpla esős tavaszi nap, ahol az egyetlen jó dolog a reggeli kávé. Talán egy kellemes bekuckózós, filmnézős este. De velem egy olyan megfogalmazhatatlan esemény történt; most is alig tudom szavakba önteni.
Reggel elég korán keltem: egy fontosabb vizsgám volt, és még a kedvenc órámat is kihagytam azért, hogy tanuljak rá. 10:15-től mindenemet beleadva nyújtottam oda az egyszerű A/4-es lapot a mosolygós tanárnőnek, aki az óra végén sok sikert kívánt az esti programomhoz.
Az ebédszünetet a Nemzeti Múzeum kertjében hesszeltem végig a villamosokat átkozva, hogy miért is olyan hangosak, majd indultam a nővérem lakásához. A hajszárítót túlkiáltozva megbeszéltük, hogy kivel mi újság, mennyire kivagyunk mindketten az élettől, majd leültem A székre. A magasított bárszéken egy órát lógattam a lábam csukott szemmel, amíg mindenféle csillámok és színek kerültek az arcomra, a végén még egy pár új szempillát is kaptam (itt meg kell jegyeznem a friss olvasók számára, hogy sok dologhoz értek az életben, de rendkívül tehetségtelen vagyok bármi féle arcápolás, smink vagy ami azt illeti: instant gyorsaságú megszépülés terén). Egy óra múltán alig ismertem magamra: egy határozottan gyönyörű női arc nézett vissza rám a tükörből.
Összepakolás és rohanás után világtalanul nézelődtem a Nyugati téren ahol vártam Kriszt, aki végül kissé fáradt, de örök sármjával és végtelen szerelmével dobogtatta meg a szívemet. Megölelt, és a világ újra értelmet nyert.
Egy életmentő kávé után együtt sétáltunk át a Remix nevű szórakozóhelyre, felejthetetlen élményem színhelyére, ahol az este valamiért lassan indult be. A Pázmány 2023-as Gólyabálja kapunyitáskor nem sok reményt tartogatott, a szervezőkön kívül csak néhány lézengő elsőéves volt a hatalmas térben, leginkább a pultot támasztva. Fél tízkor kissé remegő hangon szóltam bele a mikrofonba, majd egy torokköszörülés után magabiztonságot színlelve köszöntöttem a megjelenteket. Teltek-múltak a percek, egyre inkább belejöttem, de még mindig nem volt az igazi.
Az áttörést a keringő felkonferálása hozta meg: az eredeti szövegkönyvtől hirtelen eltérő események lázba hoztak, végre elememben éreztem magam. Rengeteg ember, kivilágított színpad és a mikrofonos hangom, ami az egész teret kellemesen átjárta.
Az éjféli bálkirálynő/király eredményhirdetés és a tombolasorsolás megkoronázta az estét, az izgalom végigfutott nem csak tombolaszámukat szorosan a markukban fogó diákokon, hanem rajtam is. Velük együtt lélegeztem, a közönséggel közösen örültem és teljes szimbiózisban voltunk. Szavak, számok, nevetések, ajándékok: rengeteg dolog cserélt gazdát. Ami számomra mégis a legnagyobb jelentőséggel bírt, az nem volt megfogható, talán látni sem lehetett. Csakis érezni.
Együtt voltunk, de tényleg együtt.
Pár tíz-száz ember, akit valami folytán ide sodort a sors május 17.-én. Mindannyian különbözőek, de mégis egyek. Más háttérrel, rendkívül eltérő hétköznapokkal és problémákkal, de mégis együtt örültünk és együtt lélegeztünk.
Meg sem tudom fogalmazni milyen hatalmas energiák szabadultak fel ebben a diszkófényes, átlagos teremben. Valami elképesztő volt.
Hajlani kettő óra környékén elkezdtem szedelőzködni: átöltöztem, összefogtam a hajam és eldöntöttem, hogy elalvás előtt még gyorsan befejezem majd az egyik beadandómat, ami másnapra kellett.
Elindultam a búcsúölelésekre. Mindenkitől el szerettem volna köszönni, és ez egy fél óra volt.
Fél óra, ami alatt nevetve kivették a táskámat a kezemből, és addig nem engedtek el, amíg a Bella Chiao-t el nem énekeljük.
Fél óra, ami alatt megtáncoltattak, de annyira, hogy még a kis tavaszi kabátomat is le kellett vennem.
Fél óra, ami alatt egy átható kék szempár mélyen a szemembe nézett és azt monda: "Virág, veled együtt örültünk, annyira büszkék vagyunk rád. Fantasztikus voltál, büszkék vagyunk, hogy közülünk való vagy, tényleg nagyon jó volt."
Fél óra, ami alatt milliónyi bókot zsebeltem be, és ami megérintette a lelkem.
Fél óra, ami alatt egy csendes, visszahúzódó szaktársam, akivel életemben eddig egyszer beszéltem csillogó szemekkel azt mondta, hogy egyszerűen elragadó voltam a színpadon és valami fenomenális volt.
Fél óra, ami alatt az esőben búcsúzkodva őszinte tekintetek sajnálták, hogy hazamegyek.
Ha egy emléket őrizhetnék meg életem végéig, ez lenne az. Minden kínos, nehézkes, izgulós, gyönyörű és csodálatos pillanatával együtt.
Nem tudom még hol fogok kikötni az élet tengerén. Jelenleg azt sem tudom, merre visz pontosan a széljárás. De abban az egyeben holtig biztos vagyok, hogy élvezem az utazást és nem félek ismeretlen vizekre evezni. Hálás vagyok, hogy ilyen útitársakat kaptam ebben az életben, és hogy együtt utazhatunk. Egyszer majd biztosan kikötök valahol, de az még nagyon sokára lesz.
Viszont abban az egyben egészen biztosak lehettek, hogy addig is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy