Mozi után hazafelé
Egy csípős, márciusi este volt.
Éppen egy magyar film esti vetítése után sétálam a pláza békés, lecsendesedett linóleumpadlóján a mozgólépcső felé, amikor leszólított. Éreztem a perifériámban, hogy ő is a mozgólépcső felé sétál, így csak kicsit lepett meg, hogy megkérdezte mindenféle bemutatkozás nélkül, merre megyek épp. Kivettem a szűrőt a számból és felnéztem egy pillanatra a cigitekerésből, hogy kérdőn pillantsak rá. Egy sablonos választ adtam neki, fáradt voltam és vártam a következő, sajnos már jól megszokott kérdést, hogy esetleg tudnék-e neki segíteni pár forinttal. Angolul beszél hozzám, kinézetre nem tűnt magyarnak. A héten olvastam egy cikket a Távol-keleti fiatalok végtelenül kizsákmányoló Magyarországra való betelepítéséről az ételfutár pozíciók betöltése miatt, azt gondoltam, hogy ő is valami ilyesfélében utazik.
Második kérdése azonban nem arra irányult, hogy van-e felesleges apróm, hanem, hogy lenne-e kedvem kicsit beszélgetni. Nem tűnt ijesztő fazonnak, egy sima sportcipő, farmer és kék sportos dzseki volt rajta, de mégis tartottam tőle, hisz teljesen idegenül állt előttem. Azt mondtam neki, hogy ha gondolja, amíg elszívom a cigim beszélgethetünk, nem volt még olyan vészesen késő. Az utolsó emberek szállingóztak ki a plázából, a villamosmegállóban is egész sokan voltak, a hátizsákom pedig bombabiztosan húzta vállaimat. Míg kiértünk az épületből kedvesen kérdezgetett, hogy a közelben lakok-e, mit csináltam most itt, amire habár válaszoltam, de azért egy biztonságos falat meghúzva, semmilyen pontos vagy magáninformációt sem kiadva magamról. Bevallom őszintén, kicsit paráztam. Mi van ha elfut a táskámmal? Mi van, ha bántani akar? Este van, egyedül vagyok, biztos akar valamit.
Kint megkérdezte, hogy nem ülünk-e le egy padra, de eléggé vonakodtam tőle, Csak le akartam tudni a mai jócselekedetemet és hazamenni, közepesen fájóan dübörgött a fejemben az egész napi megfelelés és túlgondolás.
Aztán valami átkattant, én is elkezdtem őt kérdezni. Azt mondta, hogy mérnökinformatikus képzésen van itt Budapesten. Kérdeztem, hogy a BME-n? Azt mondta, igen, és imádja, hogy olyan szép az egyetemi kampusz. Hova valósi? Tippeljek egyet, nem fog megsértődni, bármilyen sztereotípiával is állok hozzá! Fullos indiai akcentusa ellenére óvatosan azt kérdeztem, hogy esetleg Közel-Kelet, vagy talán India? Talált-süllyedt, kasmíri. Meddig van itt? Jövőre fog diplomázni. Én most írom a szakdolgozatomat. Mondta, hogy meggyűlt a sajátjával a baja, és kérdezte, hogy mi a témám, jó-e a konzulensem. Megtippeltük egymás életkorát, és lassan leültem mellé a padra. A cigim még csak félig égett le, sehová sem siettem.
Egy háromnegyedórát beszélgettünk a pláza előtti padon, kedvenc európai városainkat hasonlítottuk össze és Instagram videókat néztük a kasmíri, lappföld télapó-kunyhóihoz hasonló varázslatos vidékeiről. Elmesélte, hogy már Németországban is tanult, és hogy a Pakisztán és India között fekvő aprócska hazáján három ország háborúzik, Kína is folyamatosan egy-egy szeletet követel magának. Megkérdeztem, hogy vajon nőként hol lenne érdemes Közel-Kelet mesterképzésre mennem. Nőként egyáltalán beiratkozhatok valahová? Hát persze, az Egyesült Arab Emírségekben például (minden fenszi épület és sztereotíp közhely ellenére) olcsóbbak az albérletárak diákok számára, mint Budapesten, hisz a jólétet kiemeltem visszaforgatják az oktatásba. 7 nyelven beszél, az angolja tipikus és néha még azt a csak indiaiakra jellemző fejrázást is észreveszem rajta, amikor az indiai nagyvárosok közötti rasszizmusról és hatalmas regionális különbségekről beszélgetünk. Szerinte Bécs az egyik legcsodálatosabb európai nagyváros, de Hallstatt hegyei nagyon az otthonára emlékeztetik a havas lankáival. Nevettünk, hogy ő már többször járt Bécsben, mint én, aki csak egy vonatnyira lakik tőle.
Az első után már a második szálamat is rég elfüstöltem, kicsit fáztam is a tavaszi kabátkámban, ahogy a hideg márciusi szellő keresztül fújt rajtam. Lassan felálltam, és mondtam neki, hogy nagyon fáradt vagyok, egész nap a munkahelyemen voltam és nagyon szeretnék hazamenni. Számot cseréltünk, elkísért a pár percre lévő villamosig. Abban maradtunk, hogy mind a kettőnk kedvenc könyvtára a Szabó Ervin, én szombaton megyek a barátaimmal szakdogázni, szívesen csatlakozna ő is.
A barátságos, meleg gesztenyebarna szemei vidáman mosolyogtak, amikor kezet fogtunk majd integettünk egymásnak, ahogy a villamos elhagyta a megállót.
A 4-6-os csütörtök esti, kissé sörgőzös esti járatán mosolyogva és talán kicsit megilletődve vizslattam a rakpartot, ahogy áthaladt a szerelvény a Petőfi hídon. Itt kezdődne az emberség? Hogy sziklaszilárd sztereotípiáinkat kicsit félretesszük, és érdeklődve állunk a másikhoz? Vagy bedugott fülhallgatónkat lehalkítjuk egy pillanat erejéig? Vagy már ott kezdődne, hogy egyáltalán megállunk, ha valaki kérdezni akar tőlünk valamit?
A választ nem tudom, talán nincs is tökéletes erre a kérdésre. De amit megtanultam ma este az az, hogy egy esélyt mindenki megérdemel. Minden emberi lény méltó arra, hogy ráemeljük a tekintetünket. Arra is, hogy ne csak a saját burkunkban legyünk, hanem egyszer-egyszer kipillantsunk emögül a nagyon biztonságosan felépített várfal mögül, és nyitottak legyünk arra, ami a saját életünkön túl történik.
Így ismerkedtem meg Aaqiddal, a kasmíri, 7 nyelven beszélő, harmadik diplomáját folytató 26 éves fiúval.
