az élet apró sikerei

Megintcsak egy hajnali vonatúttal szántottam fel Kelet-Magyarország hideg, októberi földjeit. A naplemente lassan szárította fel a mezők feletti ködöt, a szerelvény ablakából kitekintve még a szokásos, gőzölgő zöldfűszeres lepénynek is jobb íze lett.
Az úticélom Nyíregyházán belül a kórház épülete volt. Az egy héttel ezelőtti mandulaműtétem után most nem hosszútávra, csak egy kontrollvizsgálatra csekkoltam be a betegfelvételi ablaknál. Mindenféle stílusú, korú, foglalkozású emberrel néztem farkasszemet, ahogyan a 4867-es sorszámot szorongatva leültem a szürke épület zsúfolt várójában. A táskámban pakolászva kerestem elő a végtelen romantikát ígérő könyvemet, amit direkt a várhatóan hosszú várakozás miatt hoztam el magammal. Az előszót sem tudtam még elkezdeni olvasni, amikor már hívták a sorszámomat.
Furi, pedig azt hinné az ember, hogy a túlterhelt egészségügyi rendszerben, ahol nagyjából 60 ember áll sorban előtte, legalább 1-2 órás  várakozásra számíthat. A hülye kulcsos rendszer miatt csak forgattam jobbra-balra a zárban, de nem a kilincs nem tárta elém a doktornő mosolygós arcát. Kétkedően meredtem az ajtóra egy kórház-angyalka segítségére várva, aztán végül szemforgatva inkább feladtam a próbálkozást és bekopogtam, még ha ez a bent ülőknek extra enerigát is jelent. Az angyalom egy negyvenes pocakos úriember képében jelent meg, aki a váró padjáról közönyösen végignézve az általam akár színpadra is vihető élethű szenvedést, úgy döntött, hogy segít kinyitni az ajtót. Már épp felemelkedett és jobb kezével imitálta az ötévesek által is ismert kulcs-, és csuklóforgatási irányt, amikor egy nővérke bentről kinyitotta az ajtót. Pironkodva felpillantva három nő ült a vizsgálóban, ketten máris összemosolyogtak, hogy mennyire aranyosan voltam szerencsétlen. 

- Köszönöm a levelet! Tegnap amikor megkaptam, a lehető legjobb időben segített átlendülni egy holtponton! Nagyon szépeket írt, amit meg sem érdemlek! - köszöntött a doktornő. 

-  Ööö, hű, én tényleg csak az igazat írtam és még egyszer nagyon köszönöm, elképesztően hálás vagyok Önnek! - dadogtam össze-vissza, még az ajtós sztori miatt hebegve.

A fején azzal a fura, lyukas belsejű fém izével és egy spatulával ránézett a torkomra, egy ilyen gyűszű cuccal meg a fülembe kukkantott be.

- Minden rendben, nagyon szépen gyógyul! Ha bármi baj van, nyugodtan jöjjön vissza pár hét múlva, de rendben kellene lennie. Itt a műtét utáni szövettan eredménye is. - adott a kezembe egy papírt.

(Fun fact, erre a papírra ez volt írva:
"Szövettani leírás: tonsillitis lacunaris chronica l.u.. (oi)", tehát emberi nyelven a patológus a kis garatmanduláimat mikroszkóp alá téve megállapította, hogy a nyirokszerveim krónikus, mindkét oldali gyulladásban voltak, elsősorban a mandulák mélyedéseiben, már régóta.)

- Az normális, hogy a jobboldal az sokkal jobban fáj? - kérdeztem a nyakamat tapogatva és rámutatva, mintha egy 30 éve praktizáló orvos nem tudná, hogy melyik a jobb oldali seb. 

-  Persze, valamelyik oldal mindig jobban be van gyulladva, ott mélyebb is a vágás, a seb ezért lassabban is gyógyul. A BBQ-szósszal például még érdemes várni, ilyesmik még nagyon csíphetik. - mondta mosolygó szemekkel.

Megköszönve a tanácsot épp új, közös beszédtéma után kutattam a fejemben, de a doktornő rutinosan megelőzve a még ki sem alakult csendet, a nővérekhez szólt.

-  Hihetetlen ez az ajtó. Ha még egy ilyen intelligens nő - pillantott rám közben - sem tudja kinyitni, valami nem oké. Képzelje, volt, hogy már bezártak minket kívülről beteget! Miért nem lehet rendesen kilincset tenni? - fordult komolyan elgondolkodva a kulcsos rendszer létjogosultságán felém vissza.

-  Ha a doktornő szólna, mint főorvos, biztos, hogy elgondolkodnának rajta! - javasolta hevesen bólogatva a széken ülő, gépen pötyögő hölgy, úgy, mint aki teljesen készen áll egy kilincsforradalomra a nyíregyházi fül-orr-gégészeti osztályon.

Mosolyogva hallgattam az eszmecserét, de fejben a doktornőnek írt levelemet pörgettem végig. Múlt héten, mielőtt hivatalosan is megkaptam volna a zárójelentésemet a három napi fekvőbeteg-ellátásról, a nővérkének egy összehajtogatott A/4-es lapott csúsztattam oda. A hálapénz-para miatt ki is nyitottam és megmutattam, hogy ez tényleg csak egy mezei levél, ne tessék megijedni, nincs benne semmi, hátsó szándékom sincs vele. Az összeráncolt szemöldökök kisimulása után csak annyit tette még hozzá, hogy néhány gondolatot írtam csak a doktornőnek, hogy valahogy megháláljam a kedvességét, szakmaiságát, köszönöm, ha átadja neki. Úgy tűnik, ennek tegnap jött el az ideje, és a fogadó elmondása alapján pont jókor. A kis levélben három gondolatot részleteztem. Egyrészt megköszöntem a profizmusát, az érzést, hogy egy pillanatig sem kételkezdtem abban, hogy biztonságos kezek között vagyok. Másrészt hálámat fejeztem ki, hogy sosem volt hiányom a kedvességében és mosolyaiban, és még a legijesztőbb pillanatoknál sem lett urrá rajtam a pánik (a műtét alatt a jobb mandulám annyira be volt gyulladva a mélyben, hogy nem tudott teljesen bejutni érzéstelenítő a mandulákat helyükön tartó kötőszövetekhez, így a fájdalomtól könnyezve meg kellett állítani a procedúrát, amíg a doktornő a szemembe nézett és annyit mondott, hogy megoldjuk).
A levél végén kicsit enyhítve a stíluson viccesen hozzátettem, hogy ha esetleg a Külügyminisztériumban nem válna be a karrierem diplomataént, akkor neki fogok szólni először, mert annyira inspiráló személy, hogy szívesen dolgoznék vele a jövőben. 

- Ide kérünk egy aláírást! -  rázott fel pár másodperces bambulásomból a pötyögő hölgy, az asztal szélén lévő papírra mutatva. 

Miniszteri szignómat követően fogtam a táskámat és kabátomat, majd utoljára megköszöntem mindent. A doktornő sok sikert kívánt a szakmai előremenetelemhez, ezzel a sorok között a levelem harmadik pontjára is reagálva. Mosolyogva megfordulva és további szép napot kívánva vigyorogva léptem ki az egyébként szürke és lehangolt folyosóra, amiről a várakozó meleg, mosolygós percei után teljesen elfelejtkeztem. 

---

Azt hiszem sosem tudom meg, hogy azért hívtak-e be 3 perc alatt a rendelőbe, mert meglátták a nevemet bent, vagy mert valójában én következtem a kontrollra érkezők sorában, esetleg mindkettő. Mindenesetre életem egyik legrövidebb kórházi látogatását/várakozását élhettem át a mai reggel során, ahol a betegfelvételi pultnál is több időt töltöttem, mint a váróban zsúfoltságában.