Ahol minden elkezdődött

Azt hiszem, emlékezni akarok majd évtizedek múlva is a mostani, 23 éves énemre. 

Aki ennyire merész volt.
Aki süvítő széllel szemben mert - még ha könnyezve is -, de szembenézni a döntései következményeivel.
Aki megmászott egy hegyet, és nem visszafelé menet kullogva, hanem a csúcson ülve mondta ki: "Igazából nem szeretek hegyet mászni.". 
Aki bízik, szereti, tiszteli és hisz az értékeiben annyira, hogy jobbat akar magának. 
Magamnak.

---

A Rózsadomb irányába tartó 91-es busz sofőre valamikor régen biztos, hogy Forma-1 pilóta akart lenni... Úgy előzgetett és rallizott keresztül a Margit körúton, mintha ma tartanák a Budai Nagydíjat! Erősen kapaszkodtam a jármű nagy, sárga korlátjába, majd négy megálló után nagyot szippantva a hideg levegőbe, boldogan üdvözöltem a Szemlőhegy utcai buszmegálló stabil betonját. 
Komótosan, a szívemből pulzáló végtelen nyugalommal baktattam felfelé a Bimbó utcán, a Külgazdasági és Külügyminisztérium egyik épülete felé. Valamiért nem izgultam, pedig eddigi életem egyik legnagyobb döntését készültem éppen nyilvánossá tenni az Akadémia főosztályvezetője előtt.

A portáshölggyel flörtölő, lezseren a pultot támasztó fiatal karbantartó srác szeme szinte csillogott, ahogy az egyik legújabb pletykát oszthatta meg szíve választottjával. Az előtérben hangosan telefonáló, előnytelenül rövid szoknyát viselő munkatárs épp vidéki tájszólással osztott ki valakit telefonon, amiért december óta nem kereste őt. Én pedig kabátban várakoztam arra, hogy felkísérjenek, nagyjából a megérkezés utáni másfeledik perctől unatkozva a letisztult, semmilyen épületben. 
A pár perces várakozás után azonban két okból is kifejezetten nehéznek bizonyult az első emeletre való feljutás. Egyrészt, mert egy világi pancser vagyok és bármiben képes vagyok elesni, a tavalyi lábtörésen óta pedig minden lépcsőn szívbajosan lassan megyek fel. Másrészt, mert a csinos asszisztensen nagyon feszült a kis kosztümnadrág, és mögötte lépcsőzve erről kifejezetten nehezen sikerült nem tudomást venni. 

A főosztályvezető irodájában terpeszkedő négy fős tárgyalóasztal széke irtónehéz volt, az eredeti elképzelésem, miszerint egykézzel kihúzom és kecses nőiességgel leülök, egy otromba, két kezes cirkuszi mutatvánnyá változott. A kellő szenvedés után, mikor már egymással szemben ültünk, kissé remegő hangon szólaltam meg, és lőttem el egy kezdőpoént. Majd a bizonytalanságot lerázva, egyre magabiztosabban folytatva, három főbb pontba szedve a mondanivalómat végül kábé két perceben foglaltam össze a gondolataimat. Egy-egy kérdést feltéve, közösen sajnálkozva és harmadjára is hálát mondva a lehetőségért 10 perccel az épületbe lépés után már ismét a hidegben álltam. 
Sokkal egyszerűbb volt, mint ahogy előzetesen elképzeltem... A fejemben megálmodott szcenárióban még könnyek is voltak, illetve kisebb-nagyobb füllentések a részemről azzal kapcsolatban, hogy mit is fogok csinálni a szerződésbontás után (nem tudom). Megdöbbentő pénzügyi rémképek is cikáztak korábban lelki szemeim előtt: biztosan minden egyes forintot vissza kell majd fizetnem az utolsó brüsszeli osztálykirándulásos metrókártya áráig.
De az igazság az, hogy... teljesen átlagos volt. Én elmondtam amit akartam, ők reagáltak, aztán elbúcsúztunk egymástól. És ennyi. Tíz perc alatt módosítottam meg életem eddig teljesen más vágányán robogó dimenzióvonatának irányát.

-

A Szemlőhegy utcai buszmegállóban iszonyúan, szívszorítóan deja-vu érzésem lett. Annyira megcsapott a nosztalgia, hogy meg kellett állnom egy pillanatra és körbenéznem. Az egész véráramlatomban az az egy érzés zubogott: "Én már jártam itt!". A busz pöffögve hagyta ott a megállót, hogy folytassa a Budai Nagydíjat. Ahogy elgurult a látóteremből, szinte könnybe lábadt a szemem attól, amit az út másik oldalán láttam. A szívem kihagyott egy dobbanásnyi ütemet, és a világ megállt egy pillanatra a tengelye körüli forgásban.
Ugyanis ott volt az az épület, ahol 8 és fél évvel ezelőtt minden elkezdődött. Ahol először ismerkedtem meg a nagykövetség és a konzulátus közötti fogalmak különbségével. Ahol először nyílt ki számomra a világ, és jöttem rá, hogy mennyire felfoghatatlanul színes az engem körülvevő bolygó. Ahol először történt meg az velem, hogy mély vízbe lettem dobva, nem értettem mi történik, de ezt mégis élveztem. Ahol először vállaltam magamért életemben felelősséget 15 évesen. Ahol az egész diplomáciával kapcsolatos utam elkezdődött, és amitől most két utcányira most ez be is fejeződött. Az épület, ami milliónyi érzést, arcot és mosolyt idézett fel bennem, az érzést és boldogságot, amit végül sosem találtam meg a diplomáciában. 

Az út túloldaláról a mexikói nagykövetség mosolygott vissza rám nyugtatóan és szinte hallottam, ahogyan azt suttogta: 

"Minden rendben lesz".