"Mit látok, ha becsukom a szemem?"

Amikor becsukom a szemem, hirtelen mindig rájövök, hogy iszonyúan szomjas vagyok. Legyen ez a kanapén ima közben, a villamoson vibeolgatva, vagy az elalvás előtti pillanatban. Kivétel nélkül, mindig - mindig azt érzem, hogy kábé szomjan halok, és ha nem iszok legalább egy pár kortyot, akkor a testem néhány percen belül egy elporladó sivatagi porfelhő lesz. 

Amikor becsukom a szemem, minden más érzékszervem kiélesedik.
Érzem a napfény ízét és melegségét az arcomon; a fények játékát, ahogy a felhők keringőznek a troposzférában. Azonnal jobban hallom a Visegrádi utcai madarak dalát, a szomszéd albérletben lakó Ida nevű kislány fagolyóinak koppanását a parkettán. A reggeli meggyes süti illatának morzsáit az orromban. 

Amikor becsukom a szemem, a lelkem mocorogni kezd.
A gondosan betakart és elnyomott, néhol önutáló gondolatok egy pillanat alatt a felszínre törnek. A fájdalmak, amiket az évek alatt be-befoltoztam, sürgetően elkezdik feszegetni a lélek egyik különleges zsebének varrását. Mint egy soha meg nem álló, lassan hömpölygő érzelem-folyam, úgy hullámzik a mellkasomban mindennek az alján: a félelem. A félelem, hogy nem vagyok elég.

Azonban amikor becsukom a szemem, a tudatattalan érzelem-óceán mélyén rábukkanok egy pici, törtfehér színű gyöngyre. Talán üveggolyó, vagy mini-buborék is lehet, esetleg egy be nem rozsdásodó ötforintos, igazából annyira apró, hogy magam sem tudom. A mélytengeri áramlatok néha össsze-vissza dobálják, sőt, néha kifejezetten nehéz beradaroznom a helyzetét. Sokszor baromira nem találom, ami azt illeti, a mindennapok nyüzsgő forgatagában általában el is felejtem, hogy létezik, mert annyira aprócska.  
De ott van. 
És úgy hívják: megnyugvás.

Amikor ma délután becsuktam a szemem a hármas metró mozgólépcsőjén, élvezve a nyári szoknyákat fel-felhullámoztató menetszelet, tisztán éreztem a boldogságot. Hogy valami a helyére került és meggyógyult. Egyszerre éreztem a megnyugvást; az elengedést; egy pillanatnyi tér-és idő nélküli lebegést abban, hogy minden rendben van és volt és lesz. Gyógyulást. Színtiszta, buborékban ki nem pukkadó, átlátszó könnyedséget.
Azt éreztem, hogy a hiány - egy régi barátság lezárásának és érett elbúcsúzásnak a hiánya - ma betöltődött. Egy különleges életszakasz egy különleges embere ma megtalálta méltó helyét a pázmányos emlékdobozban, egy szép, napsütéses rekeszben. Ott, abban a rekeszben, ahol a közös mosolyainkat őrzöm, és ahol az elmélyült beszélgetéseink emlékei festik ezerszínesre a falat. Ahol a bizalom az egész szobát aranysárga fénnyel melegíti, és ahol a nehéz pillanatok ugyanolyan természetességgel lubickolnak, mint az önfeledt sörözések. Ahol az akkori ő és én most kezet fogva békét köt, és tisztelettel fordul a közösen megélt pillanatok felé.

A pillanatok felé, amelyekre ha most visszagondolok, azok a pici fehér gyöngybuborékok - vagyis a megnyugvás felcsillanó ötforintosai -, talán már nem is tűnnek olyan messzinek, s elérhetetlennek.

--

 

https://open.spotify.com/track/4srXltet5gy6NsBQC5sXXu?si=2c9cbfceafc344ef